2009. augusztus 11., kedd

Kritika: Holo-legenda

Kritika: Holo-legenda

Holo-legenda


David Cole: Halottgyalázás vagy igazságkeresés? David Cole zsidó történész 1992-ben videokazettán rögzített interjút készített Franciszek Piperrel, az Auschwitz-Múzeum igazgatójával. Ennek magyar szinkronizált változatát egyes magyarországi újságírók nagy felháborodással fogadták. Szerintük a kazetta tagadja a holocaustot, kegyeletsértést követ el és ,,gyűlöletre uszít a zsidó közösség ellen". - Mielőtt röviden ismertetnénk a videokazetta tényleges mondanivalóját, vizsgáljuk meg ezeket a vádakat! 1/ A kazetta nem tagadja a holocaustot, csupán azt vonja kétségbe, hogy abban az auschwitzi helyiségben, amit az idegenvezető gázkamraként mutatott be, embereket elgázosítottak. - Döntő különbség van a tagadás és a kételkedés között. A tagadó biztos abban, hogy valami nem úgy van, illetve nem úgy történt, ahogy az ellentétel állítja. Ezzel szemben a kételkedő lehetségesnek tartja a tételt és az ellentételt is! A kazetta vitaindító kíván lenni. "A vita nincs lezárva" - mondja David Cole. 2/ A kazetta nem tagadja, hogy a nemzetiszocialista Németország a zsidókat nemcsak a hagyományos antiszemitizmus szemüvegén át szemlélte, hanem bennük a nemzetközi kommunizmus mögötti befolyásos erőt is látta, és őket a háborús erőfeszítések veszélyeztetőjének tekintette. Ezért Németországban a zsidókat gettókba, munkaszolgálatra, koncentrációs táborokba kényszerítették. Ez utóbbiban - főleg a háború utolsó hónapjaiban - járványokban sok zsidó elpusztult, illetve éhenhalt. 3/ Kegyeletsértést az követ el halottak ellen, aki sírokat gyaláz vagy halottakat rágalmaz, de az nem, aki azt vitatja, hogy egy adott helyen meghaltak-e emberek, illetve megöltek-e embereket, illetve, hogy hányat. David Cole interjúja ez utóbbiak közé, és nem a kegyeletsértők közé tartozik. 4/ Amikor Cole a kazettán előadja kételyeit, egyetlen szóval sem vádolja a zsidók közösségét hazugsággal vagy történelemhamisítással, és más módon sem uszít gyűlöletre a zsidók ellen, tehát nem alkalmas gyűlöletkeltésre. De miről is szól a videokazetta? Az Auschwitzba látogató David Cole azt a kérdést teszi fel, hogy eredeti állapotban van-e a gázkamraként bemutatott helyiség? Az idegenvezetőtől egyértelműen igenlő választ kap. De az igazgató, Franciszek Piper szerint 1943 júniusa után a helységet átalakították óvóhellyé, a keleti végén ajtót nyitottak és a négy mennyezeti nyílást, amiken keresztül korábban a mérges gázt a helységbe juttatták, befalazták. Majd a tábor felszabadulása után a helyiséget az eredeti állapotába visszaállították. Ám a gázbiztos ajtókat nem helyezték vissza. Amikor David Cole aziránt érdeklődött Pipertől, hogy a szóban forgó helyiség falából vett mintában miért nem lehet kimutatni a Zyklon B-gáz maradványát, amit ki lehet mutatni a tetvek irtására szolgáló másik helység falában, Piper azt válaszolta, hogy az embereket irtó gázkamrát csak naponta 20 percig használták, míg a tetvetlenítés éjjel-nappal folyt. De később ellentmondott önmagának: azt állította, hogy naponta több csoportot is elgázosítottak. Ezek után Cole-ban felmerült a kétely: hátha az a helyzet, hogy az illető helyiség nem gázkamrából óvóhellyé átalakított, majd rekonstruált terem hanem egy óvóhely lett a felszabadulást követően gázkamrává alakítva. De ezzel a csalással Cole nem a zsidókat, hanem a tábort elfoglaló szovjeteket vádolja, akik Katynnal kapcsolatban bebizonyították, hogy nem riadnak vissza a történelemhamisítástól, annak érdekében, hogy a németek háborús felelősségét felnagyítsák. E kazettával kapcsolatban azt is figyelembe kell venni, hogy a holocaust-revizionizmus nem valamiféle tan vagy ideológia, hanem a nyugati történészek körében elterjedt történettudományi irányzat, amely kétségbe vonja a Nürnbergi per által megállapított mértékű holocaust-sztorit (de nem feltétlenül magát a holocaustot), mert a Nürnbergben elhangzott tanúvallomások jó részével kapcsolatban később kétségek merültek fel, mivel sok esetben kimutatható a vallott dolgok fizikai lehetetlensége. (Pl. ma már az egyébként holocaustot valló világhírű Raul Hilberg sem vallja a holocaust-sztorit annak "ortodox" formájában. Továbbá: Piper is azt állította, hogy Auschwitzban nem 4 millió, hanem 1,1 millió internált halt meg, és az auschwitzi emléktáblán is módosították a Nürnbergben megállapított számot. Ilyen értelemben Hilberg és az auschwitzi hatóságok is "revizionisták", ám őket nehéz antiszemita gyűlölködéssel vádolni!) Nem lehet egy revizionista szemléletű történészt minden további nélkül a gyűlölet prófétájának beállítani. A történettudományban nem lehetnek hiten alapuló problémák, ezért a holocaustkutatás nem befejezett folyamat, hanem komoly tudományos feladat. Nélkülözhetetlen, hogy a kutató a dokumentumok és a szemtanúi vallomások információit összehasonlítsa a fizikai bizonyítékok negatív normájával: hiszen ami fizikailag lehetetlen, történelmi tény nem lehet! A történelmi igazság csak tudományos érvekkel tisztázható, nem inkvizíciós jellegű bírósági ítéletekkel. A tudományos kétely nem a halottgyalázást, hanem az igazság keresését célozza. David Cole is hangoztatta, hogy az igazságot akarja kideríteni. Mindenféle gyűlölet ellen csak az igazság alapján lehet hadakozni. Jézus Krisztus mondta: "Az igazság szabaddá tesz titeket" (Jn 8:32). Kecskeméti István A holocaust áldozatainak számát a hatmillióba robbantó "történészek" nem vetettek számot a logikusan gondolkodó emberrel - túlságosan bíztak a már akkor is túlnyomórészt zsidók kezén levő tömegtájékoztatás monopolhelyzetében. Kezdenek kisülni azonban a turpisságok. A hihetetlenül nagyszámú és agyontámogatott holocaust irodalom minden, állítólag önéletrajzi ihletésű, valamirevaló(?) tagjáról bebizonyosodott, hogy hamisítvány (Anna Frank naplója, Töredékek ). A falak, melyet az orwelli gondolatrendőrség a holocaust mítosza köré emelt, Jerikóéhoz hasonlóan kezd leomlani. A kürtöket olyan emberek fújják, akik képesek az agyonsulykolt, hivatalos vélemény mögé is tekinteni, s kiknek rendelkezésre áll annyi ismeret és intelligencia, hogy felismerjék a sanda szándékot, mely a hamisítókban lakozik. Nézzük a dolgot a logikus szempontok alapján. A németek, egy sok ezer kilométeres arcvonalon álltak ellen a nagy túlerőben támadó ellenséges hadseregek nyomásának, és a háborús utánpótlást az anyaországtól 3000 kilométeres úton lehetett a frontra eljuttatni. Több millió katona élelmezése és hadianyaggal történő ellátása az akkori technikai színvonalon (is) óriási kihívás elé állította a Wehrmacht vezérkarát. A kitűnő szervezésnek és logisztikai háttérnek köszönhetően az elfoglalt és felégetett földön - melyen a vasút és a közút is a visszavonulás során megrongálttá vált - a német hadsereg hatalmas nehézségek árán, de mintaszerűen oldotta meg ezt a feladatát (természetesen pusztán hadászati szempontból). Beleférne ebbe még 6 millió ember ide-oda utaztatása is, kiket már eleve meg akartak ölni? Ugye ez vicc... Egy háborúban álló ország - hol az élelmiszer és a hadi utánpótlás eljuttatása élet és halál kérdése - megengedhet-e magának akkora luxust, hogy civileket fuvarozzon ezer kilométereken át? Ha a zsidókat le akarták volna mészárolni, miért nem tették meg ezt azonnal helyben, időt, pénzt, fáradtságot megtakarítva? Hát nem ilyen könyörtelenül céltudatosnak és gátlástalannak ábrázolták a német katonákat? A propaganda és a valóság David Cole ateista zsidó mint revizionista történész készített interjút Dr. Franciszek Piperrel, az auschwitzi Állami Múzeum igazgatójával és gondnokával. E cikk a videofilm megállapításait tárja az olvasók elé. E mozgókép-dokumentum abból a senki által nem vitatott tényből indul ki, hogy a németek létrehoztak egy munkatábor-hálózatot, ahová a III. birodalom ellenségeit gyűjtötték. Ezen táborok legnagyobbika Auschwitz volt. A II. világháború után a németeket népirtással, holocausttal vádolták, ennek bizonyítékát a gázkamrák léte szolgáltatta. A holocaust-revizionisták azonban a dokumentumok hiányára és azokra a valótlan "bizonyítékokra" hivatkozva, amelyeket a szovjetek tártak a nürnbergi bíróság elé, cáfolják többek között az auschwitzi gázkamrák létezését. A mai auschwitzi táborban a vásári hangulat keveredik a vallásos áhítattal, a zsidók imája a katolikusokéval. Ez utóbbi már többször okozott konfliktusokat közvetett módon, hiszen a zsidók nem nézik jó szemmel a keresztények jelenlétét, amazok viszont a zsidókat vádolják a holocaust kisajátításával. Mi is áll ennek a hátterében? A szovjetek az oroszok, lengyelek, ukránok szenvedéseit tolták előtérbe, főleg a háború után közvetlen, a lengyelek arra élezik ki a hololegendát, hogy milyen irtózatos szenvedéseket éltek itt át a katolikusok, a keresztények, illetve a lengyel nép kiirtásának emlékhelyeként kezelik Auschwitzot, nyugaton Auschwitz = a zsidók teljes kiirtásának terve, és szinte kizárólag a zsidókhoz kötődik, és csak mellesleg említik meg a többi népet. Ebben a táborban ma minden a szenvedésekről beszél. A rabok barakkjainak többsége múzeumokká van alakítva, a többi levéltárként ill. a múzeum munkahelyeiként működnek. A 11-es blokk volt a tábor börtöne, ez eredeti állapotában van. Ez az ún. halálblokk. A nézőseregnek megmutatják még a "halál falát" is, de azt a helyet, amit az "élet blokkjának" kellene nevezni, azt nem. Ez a hely a valódi gázkamra: itt fertőtlenítették Cyklon B-vel a ruhákat, matracokat. E masszív fertőtlenítő helyiség célját a holocaust-"szakértők" sem vitatják, legföljebb elfelejtik megemlíteni. Minek is bonyolítani az emberek életét ilyen részletkérdésekkel?! Nem mutatják meg a tábor színházát sem, ahol ma karmelita nővérek laknak, és belül fényképezni nem engednek. Nem mutatják meg a szögesdrótokon belül lévő úszómedencét(!) sem, amit a barakk vezetőségének becsületére legyen mondva, nem tüntettek el. A túra résztvevői mind 100%-ig biztosak a gázkamrák létében, így érzelmileg annyira befolyásolhatók, hogy minden szörnyűséget elhisznek, amit mondanak nekik. Mire a gázkamrához érnek, már csak is a holocaust tárgyi bizonyítékaként tekintenek rájuk, eszükbe sem jut, hogy megkérdőjelezzék az épület célját. A túravezetők egy betanult szöveget mondanak el, amelynek egy részéről tudják, hogy nem teljesen igaz. Kevés a bizonyítékuk: valójában csak a szemtanúk és a kihallgatottak vallomásaiból vonják le következtetéseiket. Nincs kép, terv, háború alatti dokumentum, amely a zsidók kiirtását tanúsítaná. A mai tábor területén nevetséges "bizonyítékokat" tárolnak az emberirtásról: emberi hajak felhalmozott kupacait, cipők, ruhák felhalmozott kupacait, illetve bádogdobozok kupacait. Mit bizonyít ez? Azt, hogy egészségügyi okokból a táborba érkezőket lekopasztották, hogy a saját ruhájuk, cipőjük helyett egyenruhát, tábori cipőt kaptak. Az üres Cyklon B-s dobozok pedig azt bizonyítják, hogy a táborban ezt használták fertőtlenítőszerként, ezzel fertőtlenítették a ruhákat, a matracokat és a barakkokat. Közismert, hogy Európában nem volt jobb fertőtlentítőszer a Cyklon B-nél ezidőtájt, és azokban a táborokban is ezt alkalmazták, ahol állítólag sem voltak gázkamrák. Mivel a táborokba is bekerült az egész Európán végigvonuló tífuszjárvány, kénytelek voltak szigorú óvintézkedéseket bevezetni. Látunk továbbá sablonos fényképeket csontsovány emberekről, de hát ez sem bizonyít mást, csak azt a köztudomású dolgot, hogy egy táborlakó is lehet beteg. A gyerekeket ábrázoló fényképek pedig egyenesen a holocaust-legenda azon állítását tagadják, miszerint a gyerekeket azonnal elgázosították a táborba érkezés után. Anna Frank és húga is sokáig élt a táborban, majd később halnak meg Bergen-Belsenben állítólag tífuszban. A "gázkamra" kérdése Belépve az auschwitzi "gázkamrába", azonnal látható, hogy belül a közfalakat ledöntötték, hiszen a helyük szemmel látható, valamint kivehető a fürdőhelyiség helye is, ugyanis az épületben eredetileg 5 helyiség volt található, ebből egy a fürdő volt. Az épület falán nem láthatók a Cyklon B nyomai, mint a fertőtlenítőben, ahol azt rendszeresen használták. Láthatunk még négy kéményt, ahol állítólag bedobták a Cyklon B-t. A revizionisták azt mondják, hogy ezeket a kéményeket a háború után építették, a falakat ekkor döntötték le, illetve a fürdőfelszerelést ekkor szerelték le. A túravezetők szerint az épület eredeti állapotban van, a négy kéménynyílás is eredeti, és csak egyetlen helyiség volt az épület, közfalak nem voltak. Többek között Jehudi Bauer és Franciszek Piper holocaust-szakértők szerint sokkal alacsonyabb az áldozatok száma, mint azt a szovjet propaganda elterjesztette. F. P.: Auschwitz - Hányan haltak meg itt? c. munkájában azt állapította meg, hogy a bolsevik állítással szemben, miszerint 4 millió fölött van az áldozatok száma, valójában 1,1 millióra tehető a számuk. A Nürnbergi Katonai Bizottság a háború után a hamis szovjet adatokat fogadta el az akkori "tudósok" "szakvéleménye" és a szemtanúk vallomásai alapján. A holocaust-legenda képviselőinek állításait Franciszek Piper tolmácsolta az interjú során, ahol elmondta, hogy a legrégebbi gázkamra 1941 őszétől 1942 decemberéig működött. A mellette lévő hullaégető 1943 közepéig volt használatban, majd a fokozódó bombázások miatt 1943 júliusában leállították a krematóriumot, és a holttesteket Birkenauba szállították. 1944-ben a szövetséges légierő bombázta Auschwitzot, ekkor az Auschwitz I. tábor gázkamrájából óvóhelyet alakítottak ki. Ekkor építették a közfalakat. A keleti oldalán még egy ajtót nyitottak, és a kéménynyílásokat befalazták. A tábor felszabadítása után ezért óvóhelynek látszott, így visszaállították az eredeti képét. Lebontották a közfalakat, a kéménynyílásokat újra megnyitották., ezáltal a látható gázkamra nagyon hasonló az 1941-42-es eredetihez, annyi különbséggel, hogy a gázbiztos ajtókat nem helyezték vissza, és a keleti oldalon később megnyitott ajtót nem falazták vissza. A revizionisták álláspontja szerint az épület mindig is óvóhely volt, és a szovjetek és a lengyelek alakították át gázkamrává. 1992-ben az USA-ban bíróság elé állították David Irvinget csak azért, mert elmondta, hogy az épület óvóhely is volt. Franciszek Pipert próbálta a védelem tanúként beidéztetni, de nem jelenhetett meg. A holocaust-szakértőknek tehát bizonyítaniuk kell, hogy a németek idején megvoltak a kéményszerű nyílások, és hogy egyetlen helyiség volt az épület. A háború idején készült felvételeken nem láthatók a nyílások. Felmerülhet a kérdés, miért állították le a gázkamra működését? Franciszek Piper a lengyel kiadású Auschwitz c. könyvében azt írja, hogy Auschwitz-Birkenauban folytatódott az elgázosítás, amit azzal magyaráz, hogy a legelső gázkamra túlságosan szembe tűnt a foglyoknak. Ennek azonban két tény mond ellent. Egyik, hogy az épületet három SS-épület takarja, így a rabok nem láthatták azt, az újonnan jövőket pedig azonnal a barakkba vitték; a másik az, hogy a birkenaui "gázkamrákat" a foglyoktól csak egy szögesdrótkerítés választotta el, valamint ezen épületek mellett egy sportpálya is található. Ez ellentmond a szemtanúk és a hololegenda képviselői állításainak, miszerint a németek rejtegették az állítólagos gázkamrákat. 1988-ban Fred Leuchternek, a kivégzések szakértőjének vizsgálata szerint az ún. "gázkamrák" falában nincsenek ciánnyomok, viszont a fertőtlenítő-helyiségben, ahol azzal fertőtlenítettek, ott a végsőkig kilengett a műszer. 1990-ben a Krakkói Törvényszéki Intézet megismételte a vizsgálatot, hogy megdöntse Leuchterét, ám az eredménye ugyanez lett. Ettől kezdve az lett a felteendő kérdés, hogy miért nincs ciánnyom a falban? Franciszek Piper magyarázata szerint csak rövid ideig voltak használatban a gázkamrák: naponta 20-30 percig, míg a fertőtlenítők éjjel-nappal működtek. Ez azonban ellentmond a szemtanúknak, sőt az interjú későbbi részén saját maga által elmondottakkal is, nevezetesen azzal, hogy a Krematórium 1- ill. 2-ben naponta több csoportot is elgázosítottak. Az áldozatok feltételezett száma is több használatot valószínűsítene, mint napi 20-30 perc. Akkor viszont miért nincs ciánnyom a falban? A szovjet propaganda A szovjetek szemérmetlenül meghamisították az áldozatok számát, amit ma úgy magyaráznak a "szakértők", hogy a németek a táborok írásos dokumentumait megsemmisítették. 1989-ben azonban kiderült, hogy a halottak adatait tartalmazó dokumentumok mindvégig a szovjetek kezében voltak! A szovjet propaganda a háború után elterjesztette azt is, hogy Treblinkában gőzkamrákban pusztították az embereket, sőt hogy egyes helyeken villamosszékeket is használtak. A legszemenszedettebb hazugságuk azonban az, hogy atomtöltetet ledobva pusztítottak el zsidókat. Ezek mind hamvában holt hazugságok voltak. Hazugság az emberfejek zsugorítása, az emberbőrből csinált lámpaernyők legendája, és a szappanfőzés emberi zsírból szintén propagandafogás. Ez utóbbit elismeri Deborah Lipstadt, sőt a Yad Vasem központi igazgatója, Shmuel Krakowski is. Krakowski Egy holocaust-hiedelem megdőlt c. cikkében cáfolja ezt a hazugságot. El kell ismerni, hogy a gázkamrákkal foglalkozni kell továbbra is, hiszen közel sem olyan jól dokumentált, bizonyított, ahogyan azt beállítják. Arno Mayer, egy, a hitleri birodalomból elmenekült zsidó professzor, szintén ezt állítja, hozzátéve, Auschwitzban sokkal több zsidó halt meg természetes halállal, mint elgázosítás és kivégzés miatt. Ezt undorítónak, veszélyesnek. holocaust-gyalázatnak titulálták. Mivel a szovjet bizonyítékok egy része hamisítvány, és a szakértők sem tudják mi valós és mi koholt bizonyíték, nincsen erkölcsi alapjuk megtiltani a holocaust, az elgázosítás tényének megkérdőjelezését! Persze az amerikai propaganda is kivette részét a csalásokban, hiszen ők is gyártottak dokumentumfilmet a dachaui gázkamrákról, amiről ma már biztosan tudni, hogy nem léteztek. Rudolf Höss beismerő vallomását az angolok kényszerítették ki, mielőtt átadták a lengyeleknek és a szovjeteknek. Bernard Clark brit őrmester az 1983-ban kiadott A halál légiói c. könyvben maga dicsekedte el, hogyan kínozta és zsarolta meg családján keresztül Hösst. Ha a faj alapján való internálás háborús bűn, akkor az amerikai katonák is elkövették ezt, amikor internálták a japán származású amerikaiakat. Eisenhower tábornok fogolytáboraiban a németek százezrei haltak meg a járványok és az alultápláltság miatt. A német és a szovjet propaganda a háború alatt egymás ellen küzdött. Ebben a küzdelemben a háborús vereség miatt a német propaganda maradt alul. Mivel a szovjet propaganda híven szolgálja a "világhódítók" törekvéseit, ezért az tovább él a történelemkönyveinkben. Ránk vár a feladat, hogy újraértékeljük a holocaustot. Megjegyzés: A Hunnia 1992 augusztusi számában közölte a Leuchter-jelentést. A gázkamrafikció védői az agyonhallgatás módszerét választották - viszont továbbra is bőszen emlegetik az összesen 6 milliós, és a magyar 600000-es zsidó áldozatot. Meddig lehetséges? Forrás: HUNNIA Történelmi hazugság leleplezése A Leuchter-jelentés igazolódni látszik Az auschwitzi igazgatót videoszalagra vették, amikor is beismerte, hogy az úgynevezett gázkamrák a háború után épültek. Dr. Franciszek Piper elismerte, hogy a "Krema l." , az állítólagos "emberölő gázkamra" , melyet évente több százezer turistának mutogatnak, a valóságban a háború után - valószínűleg Sztálin egyenes utasítására készült. Amit Piper mondott, gyakorlatilag azt jelenti, hogy a nagy robajt előidéző Leuchter-jelentés igaz volt. A sors iróniája, hogy bárki, aki ilyet csak felvet, többéves börtönre ítélhető olyan "felvilágosult" országokban, mint Franciaország, Kanada és Németország. /Kérdezzék csak meg David Irving brit történetírót. /A videofelvételt, melyen Piper e nyilatkozatot teszi, David Cole fiatal zsidó kutató készítette 1992 közepe táján. Csak 1993 elején került nyilvánosságra, jóllehet Cole már a tavaly októberben Irviné-ben /Kalifornia / tartott 11. Revizionista Konferencián bejelentette. Mint minden amerikait, Colét is fiatal korától kezdve arra a "vitathatatlan tényre" oktatták, hogy Auschwitzban embereket gázosítottak. Az így kivégzettek száma - szintén nem vitatható módon - 4,1 millió volt. Aztán megjelent 1988-ban a Leuchter-jelentés. Ennek folyományaként "újraértékelték" az Auschwitzban meghaltak számát, / le 1,1 millióra /. Mint éppen "bimbózó" történész - és mint zsidó -, Cole nyugtalan lett. 1992 előtt bárkit, aki az auschwitzi 4,1 millió "gázosítást" nyilvánosan kétségbe vonta, antiszemitának, majd neonáci szkinhednek bélyegezték / ez a legerősebb bélyeg /, miközben szép csendben 1,1 millióra csökkent a hivatalos szám. A hiányzó 3 millióról egy szó sem hangzott el. 1988-ban Ernst Zündelt Kanadában perbe fogták "hamis hírek" terjesztéséért, mert könyvet árult, amely kétségbe vonta az auschwitzi gázkamra legitimitását. A védelem segítségére nemzetközileg elismert történészek siettek, mint Robert Faurisson, David Irving és Mark Weber. Zündel olyan kivégzési szakembert keresett, aki a gázosításhoz is ért. Így találta meg Leuchtert, aki az USA börtöneiben használt eszközök tervezésére és kivitelezésére szakosította magát. Leuchtert elküldték Lengyelországba, az úgynevezett gázkamrák tudományos vizsgálatára. 1988 február 25-én Leuchter, Carolyn nevű feleségével, Howard Miller nevű rajzolóval, Jürgen Neumann operatőrrel és Theodor Rudolf tolmáccsal elutazott. Március 3-án jöttek vissza. Nincsenek gázkamrák Következtetései teljesen világosak voltak. Elsöprő volt a bizonyíték, hogy Auschwitzban, Birkenauban és Majdanekben nem volt gázosítás, és az ott lévő állítólagos gázkamrák sem akkor, sem most nem lehettek, nem is jöhettek szóba kivégzésre alkalmas berendezésekként. Dr. Wilhelm Stäglich, nemzetközileg ismert jogász szavaival, " a kiirtás tétele azon a feltevésen áll vagy bukik, hogy Auschwitz halálgyár volt". Mindezek ismeretében Cole fogta videofelszerelését, elment Auschwitzba és kikérdezte az ottani hivatalos személyzetet. Ezek között Piper volt a legfontosabb. Miután előadja, hogy az "emberölő gázkamrák" kitalált dolgok, felfedi a kamera előtt, utólag hogyan bontották a falakat, hogyan készítettek nyílásokat a tetőn, s hogyan építették a "Ciklon B bevezető kéményeket" úgy, hogy aztán az épületet a turistáknak a "végső megoldás" bizonyítékaként mutogassák. És Piper még tovább ment. A "végső megoldás" egyéb hamis bizonyítékait is bemutatta, melyek szintén utólagos létesítmények. Elmondja, hogy az épületek az internáltak holmijainak tetvetlenítésére szolgáltak, vagyis hogy a Leuchter-jelentésnek a kamrákban talált gáznyomokra vonatkozó feltevése helytálló. Meglepő "meggyőződés" Mindezek után, döbbenetes módon, Piper bizonygatja "meggyőződését" nemcsak az emberölő "gázkamrákról", hanem az "emberi szappan" és az emberbőrből készült lámpaernyő-mesékről is - mely utóbbi két feltevés már régen teljesen lelepleződött. És a felvétel megy tovább. A videóban együtt járod körbe Auschwitzot Coléval, és hallod, amint mondják neki, hogy a fő táborban a "gázkamra" / Krema l. / "eredeti állapotban" van. És látod a rettenthetetlen Colét, amint oly sok kérdést tesz fel a nyilvánosan nevetséges "gázkamrákról", hogy az idegenvezető szükségesnek látja kihívni főnökét, hogy az válaszoljon a fiatal történésznek. A Cole-féle videoszalag azt bizonyítja, hogy akik az Auschwitzi Állami Múzeumot üzemeltetik, kialakították az emberölő gázosítás "bizonyítékainak" gyakorlatát. Gondolj arra, hogy az évek során sok millió turistának mondták el, hogy a Krema l eredeti állapotában van, miközben tudták, hogy ez hazugság. Felmérhetetlenek e hazugság leleplezésének politikai, vallási, pénzügyi és történelmi következményei. Ezért emésztik oly nehezen az illetékesek - s kezdenek hozzá még nehezebben a következtetések levonásához.

Solomon és Israel Dwek


Rabbi Israel Dwek, the spiritual leader of the Sephardic Jewish community in the wealthy Monmouth County suburb of Deal, took to his pulpit on Saturday to cite the Talmudic Law of Moser that prohibits a Jew from informing on another Jew to a non-Jew. Rabbi Dwek then renounced his son, Solomon Dwek, the failed real estate developer whose 2006 indictment on bank fraud charges motivated him to cooperate with federal prosecutors in a sting operation that led to the arrests of 44 individuals on Thursday. The group included three mayors, two state legislators, a multitude of local officials, and several Rabbis. As explained to PolitickerNJ.com, Rabbi Dwek will sit Shiva for Solomon Dwek, observing the Jewish custom of mourning for an immediate family member who has died.

Kitagadta a fiát Israel Dwek rabbi, a talmudi törvény tiltja, hogy egy zsidó egy másik zsidóról információkat szolgáltasson ki nem-zsidó(k)nak.
Miről is van szó? A Talmud a zsidó felsőbbrendűség (kiválasztottság) tudatának alapműve. Hiába maszatolnak mindig, mert ez így van - ők tudják a legjobban.

2009. augusztus 8., szombat

Revízió

A második világháború előtt alapvetően csak egy országnak sikerült elkerülnie a világválságot a saját határain belül. Ezt tartották a legkisebb esélyűnek, mivel ez volt a leggyengébb és a legvédtelenebb mind között. Mint a főnixmadár, az akadályok ellenére mégis feltámadt hamvaiból. Míg a világ az adósságválsággal küszködött, ez az ország a gazdasági paralízisből az általános jólétbe emelkedett. Egy elszegényedett világban, mely tele volt társadalmi ellentétekkel, ez az ország megszüntette a szegénységet és a társadalmi feszültségeket. Tette mindezt annak ellenére, hogy bojkottálták, izolálták, s a gazdagok és hatalmasok leprásnak nyilvánították. Ez valóban egy egyedülálló ország volt: Németország 1933 és 1939 között. Azokban az időkben Németországnak sikerült a kamatrabszolgaság bilincseit elszakítania. Kihívta és veszélyeztette a Wall Street és London City türannoszait, mivel megkerülte a „kemény valutát” és a globális plutokráciát. Ezt úgy valósította meg, hogy más országokkal árucserét bonyolított le, ezzel közvetlen nemzetközi tőzsdét hozva létre. Lerázta magáról a „kizárólagos bűntudat” első világháborús, történelmi béklyóit, és nem volt hajlandó ellenségei rabszolgájaként tovább élni. Vegyük figyelembe egy elismert pénzügyi szakértő következő megjegyzéseit. 2003. júliusában, az illinois-i Glenview Állami Bank elnöke egy körlevélben a következőket írta: „Az 1930-as évek nagy gazdasági válsága zuhanó árakat, égbeszökő munkanélküliséget és tönkrevert részvénypiacokat eredményezett az egész világban, és a világ vezető politikusai képtelenek voltak ezt megfékezni. Kivéve egyet. Az ő neve Adolf Hitler volt. Franciaországtól, Nagy-Britanniától és az Egyesült Államoktól eltérően Németország a 1930-as évek legjavát gazdasági növekedésben élte meg. Ha megértjük, hogy a gazdasági világválság korában Németország hogyan állt ellen a betegségnek, akkor jobban megérthetjük, hogy mennyire aggódnunk kell most, a 21. században.” (Chicago Sun Times, 2003. július 30.) Nem meglepő, hogy ezek a megjegyzések felháborították az amerikai zsidókat, akik hamar eltüntették a levelet. A levél tárgya a kulcs a mi problémánkhoz. Ha igaz, hogy Hitler igen sikeres volt, miközben a világ többi része megbukott, és ha igaz, hogy Hitlert csak az ő országának elpusztításával és eszméinek kiirtásával lehetett megállítani – nem kéne, hogy feltegyük a kérdést, hogy mi volt az ő sikerének titka? Mivel majdnem minden háborúnak gazdasági okai vannak, nem lephet meg, ha a második világháborúnak is ilyen okai voltak. Tehát, mi tart vissza minket attól, hogy objektíven kutassuk Hitler gazdasági titkát? Ezt a kérdést egy szóval meg lehet válaszolni: A holocaust Ha a világot nem győzték volna meg arról, hogy Hitler zsidókat gázosított el, akkor az ő eszméit racionálisan lehetne vizsgálni – mint más politikai vezetők eszméit. Nem tartana vissza minket minden idők legnagyobb tabuja. Képesek lennénk ellenállni pavlovi reflexünknek és bizonyos mértékű objektivitással reagálnánk Hitler és gazdasági tanácsadóinak eszméire. Néhány eszméjét utánzásra méltónak is találnánk. A holocaust-mítosz mindezt megakadályozza. És annyira drasztikus módon akadályozza meg, hogy Németországban ma egyenesen törvényellenes bármi pozitívet mondani Hitlerről, vagy a Harmadik Birodalomról. Revizionizmus: a nagy hazugság fő ellensége A történelmi hazugság a politikai hatalom megszerzésének és fenntartásának mindig fő eszköze volt. A történelmi revízió a történelmi állítások elemzése, és – esetleg – korrekciója. Semmi sem fontosabb a demokrácia sikere számára, abból a nyilvánvaló okból, hogy egyedül a revízió tud ebben rendet tenni. Amikor a kormányok a hatalmukat hazugságokra alapozzák, akkor a történelmi revizionizmus feladata, hogy leleplezze ezeket a hazugságokat. Csak a revizionizmus tudja megfosztani a zsarnokságot az erkölcsi igazolásától. A revizionizmus az igazság és igazságosság keresése, és objektív, tudományos módszerrel kell előrehaladjon. Azonban, vagy talán éppen ezért, ez igen sikeres módszer az elnyomott nemzetek felszabadítására, ami forradalmi tevékenységgé is teszi. A toll hatalmasabb, mint a kard! Ez megmagyarázza, hogy a holocaust-revizionistákat miért üldözik mindenhol a nyugati világban, és számos országban, miért börtönzik be őket és égetik el könyveiket a kormányok cenzúrái. Mi, revizionisták a leghatalmasabb fegyvert, a tollat forgatjuk. Mi képesek vagyunk még a leghatalmasabb türannoszok hazugságainak leleplezésére is, és ezzel leromboljuk zsarnokságuk hamis erkölcsi alapjait. Nem kevesebbet teszünk, mint egy jövendő forradalom útját készítjük elő: - A harmadik világ megszabadítását a kamatrabszolgaságtól. - Az európai demográfiai katasztrófa elhárítását. - A vagyonnak a szegényektől a gazdagok felé való újraosztásának megakadályozását. - És mind között a legfontosabbat, a globális plutokrácia földünk etnikai, kulturális, gazdasági és ökológiai pusztítását. Mindezek a dolgok azon múlnak, hogy leleplezzük és aláássuk a mai zsarnokok erkölcsi alapját. A holocaust-mítosz leleplezésével ezek az uralkodók nem csak Németország és az arab országok véget nem érő megszállásának és kifosztásának ideológiai alapját vesztik el. Elveszítik ideológiai „légifölényüket” is, amelyet a nyugati világban majd’ fél évszázadon át, élveztek. E „légifölény” nélkül az emberek homogenizálására és kultúrák rombolására irányuló globális ideológiáiknak meg kell küzdeniük a világ összes nemzeti azonosságmozgalmával. Az Amazonas indiánjai nem az egyetlen nép, akik önmeghatározásuk jogáért küzdenek. Ez ugyanúgy érvényes a németekre, franciákra, angolokra, skótokra, flamandokra, kurdokra stb. is. A holocaust-revizionizmus felszabadító ideológia a szegények számára, az egész világ üldözötteinek. Felszabadító hatása különösen jelentős a németek, az arabok, utóbbiak között különösen a palesztin és iraki arabok számára. Valójában ez minden rétegre igaz, kivéve az uralkodó klikkre, amelyik kollaborál az „egész emberiség ellenségeivel”, amint azt Dr. Robert Faurisson oly helyesen mondta. A mi utunk és a mi célunk
Az ő módszerük a revizionizmus és más, a hatalmukat veszélyeztető mozgalmak megfékezésére világos: A revizionisták rágalmazása, démonizálása és izolálása azzal, hogy őket a „nácikkal” azonosítják, ami a megtestesült ördög a legtöbb ember szemében. Azzal vádolnak minket, hogy az ördöggel vagyunk szövetségben, és mindannyian ismerjük ennek a következményeit. A revizionizmus az az eszköz, amely kicsorbítja a pengét a „náciként” megbélyegzés halálos ideológiai fegyverén. Amikor a revizionizmus megerősödik, a zsarnokok elvesztik demagóg szuperfegyverüket. Jelenleg a világ tömegmédiáját a globális plutokrácia irányítja. Azt várhatjuk csak ettől a médiától, hogy megerősíti atrocitás-propagandáját (Náci! Holocaust! Sose felejtsd!), amint ez az uralom gyengül. Míg a többség gazdasági helyzete elviselhető, ők el fogják hinni, amit a tömegmédia árul nekik. A revizionistáknak nincsen médiájuk, amellyel szembeszállhatnának a dollárbilliók számolatlan tömegével megtámogatott televízió meggyőző erejével. Illúzió lenne azt hinnünk, hogy szórólapokkal, levelekkel, CD-kel és brosúrákkal megváltoztathatnánk a tömeg felfogását – ezek csak tűszúrások a globális plutokrácia páncélján. Ennek ellenére a globalizmus reakciói a tűszúrásainkra azt bizonyítják, hogy ők tudják, hol van az ő Achilles-sarkuk, ahol ők sebezhetőek. Ennek eredménye az egyre erősödő elnyomás. Ez azonban növeli a félelmet, a nemtetszést, és az elégedetlenséget a tömegekben, és ennek növekedésével egyre fogékonyabbak lesznek a revizionista eszmék iránt. Ezt a hatást feltétlenül ki kell használnunk. Azonban sokkal többre van szükség, hogy átütő hatást érhessünk el. A legrosszabb esetben lesz egy hatalmas vonatszerencsétlenség a világgazdaságban, melynek következtében mérhetetlen nyomor következik be, és ekkor a tömegek megnyílnak nézeteink iránt. Időközben a revizionizmusnak intellektuális bázist kell létrehoznia, amelyen Németország, Európa és a világ, politikai revíziója alapulhat. Konkrétan ez azt jelenti, hogy elégtelen eszközeinket arra kell használnunk, hogy történelmi téziseinket vízhatlanná tegyük. Végül munkánk olyan értékes lesz, hogy az uralkodó osztály történészei vagy nevetségesekké válnak, vagy átállnak hozzánk. Nagyon specializált modern társadalmunknak nagyon specializált munkára van szüksége. Nem mindenki lehet szakértő történelmi kérdésekben. A jogászoknak, újságíróknak és politikusoknak a történészek ítéleteire kell támaszkodniuk, amikor történelmi eseményeket ítélnek meg, vagy azokról számolnak be. Míg ezek a történészek az uralkodó dogma dobverésére menetelnek, a politikusok és médiacézárok alfa-típusai nem remélhetnek sikert, ha nyíltan elismerik, hogy megváltozott a véleményük a „holocausttal” kapcsolatban. Ehhez elismert szakértők védelmére van szükségük. A legtöbb történész, adóból fizetett oktató. Néhány sikeres szerző kivételével nincs piac az ő képességeik számára. Más szóval, a történészek a kormányaik kegyelmére vannak bízva. Őket nagyon érzékenyen érintik a közös ellenség fenyegetései. A legutóbbi fejlemények azonban azt mutatják, hogy vannak történészek, akiket nem lehet teljesen megfélemlíteni. Legnagyobb akadályunk az egyszerű félelem. Azért, hogy minimalizáljuk ezt a félelmet, minden olyan történésznek, aki valódi történelmet akar írni, megadjuk a lehetőséget, hogy álnéven együttműködjön velünk. Ilyen módon a hatékonyságunk és meggyőző erőnk erősödik, és ezzel más történészt is megnyerhetünk. Az utunk még mindig meredek és rögös. Az ellenállás csökkentése érdekében a következő két elvet kell követnünk: 1.) Oszd meg és uralkodj: minél kevesebb ellenségünk van, annál jobb. Ha már az elején kizárunk bizonyos csoportokat sorainkból, ennek hasznát ellenségeink fogják látni. Ügyfeleim között vannak németek és törökök, ateisták és zsidók, és balos és jobbos aktivisták is. Nem érdekel minket, hogy hogyan néznek ki a szövetségeseink, hol, vagy milyen körülmények között születtek. Az egyetlen fontos dolog az, hogy ellenezzék a globalizmust. A megoldandó konfliktus nem egy-egy etnikai vagy vallási csoport magánproblémája. Szükségünk van az uralkodó osztály tagjaira is. Ők is elismerik, hogy a vagyon könyörtelen újraelosztása a szegényektől a gazdagoknak, és az etnikai és kulturális azonosság felolvadása tarthatatlan. Az ő érdekük is, hogy újragondolják az uralkodó tabukat, és békés megoldást keressenek, amely társadalmilag és etnikailag is igazságos. 2.) Erkölcsi hegemónia: Az uralkodó osztály elveszti erkölcsi legitimitását azzal, hogy korlátozza az emberi jogokat és erősíti a társadalmi és etnikai feszültségeket. Meg kell adjuk a világ népeinek, az erkölcsileg magasabb rendű alternatíva lehetőségét. Vezető csillagunk az egyéni, valamint kollektív önmeghatározás joga kell legyen, amint azt az Emberi Jogokban és a Nemzetek Jogaiban lefektették. Végzetes lenne, ha szólásszabadságot követelnénk magunk számára, miközben korlátoznánk ellenfeleink jogait. Ebben az esetben mi különböztetne meg minket jelenlegi cenzorainktól? El kell kerülnünk mások kritizálását csupán azért, mert más véleményük van a holocaustról. A jelenlegi vallási küzdelemben csak akkor lesz béke, ha a holocaustról való felfogás többé már nem számít. A revizionista reformáció nem kívánja a kiírtáspártiak üldözését. Ehelyett toleranciát kell követelnünk ellenfeleink nézetei érdekében is. Csak így fogadhatnak el minket embertársaink. Csak így lehet morális egyeduralmunk. Csak így tudunk véget vetni a jelenlegi vallási küzdelemnek, és békét hozni Németországra, Európára, és a Világra. Azonban, még ha nem is érjük meg a jelenlegi elnyomás és erőltetett holocausthazugságok végét, erőfeszítéseinknek akkor is mélyebb, történelmi jelentése van. El fog jönni a mi időnk.
Germar Rudolf

Sajtó és liberalizmus

A modern sajtó nagy része, sajnos, elég kimondottan a világnézeti és gazdasági liberalizmus garázdálkodásának szolgálatában áll. Nemcsak ama faji szolidaritásérzet folytán, mely a modern újságok kiadóinak s íróinak nagy részét a fajrokon liberális tőkekirályokkal egybefűzi, s mert az újságok a liberális hatalmasságokkal legvitálisabb anyagi érdekközösséget tartanak fenn, hanem azért is, mert a liberális gondolat a zsidó pszichének és morálnak legmegfelelőbb lévén a többnyire zsidó zsurnalisztáknak egyenesen a vérükben van. A modern sajtó a legfőbb ehető tényezője korunk világnézeti liberalizmusának. Következményeiben fel sem mérhető s mindenkép megdöbbentő jelenség, hogy ma, az újságok korában, a sajtó mindenhatóságának századában a komoly, keresztény sajtó világszerte s a legutolsó időkig nálunk is elterjedtség s befolyás tekintetében messze alatta állt a liberális, sőt szélső-liberális sajtónak. Ez annyit jelentett, hogy a keresztény Európa évtizedeken át megszokta keresztényellenes világításban szemlélni a napi- és világeseményeket, hogy, gondolkozását, érzésvilágát védtelenül és fenntartás nélkül odaadta egy a keresztény erkölcsi világnézettel s a keresztény tömegek gazdasági érdekeivel homlokegyenest ellenséges irányú sajtó befolyásának. Liberális és zsidó szemüvegen át láttuk az irodalmi, művészeti, gazdasági és politikai életet; filozófiában, esztétikában, sportban, katonai, műszaki, kereskedelmi, erkölcsi, sőt theológiai és egyházi kérdésekben is csak azt tudtuk meg és úgy tudtuk meg, amit s ahogy a zsidó sajtónak kedve telt velünk közölni. Még a vatikáni híreket is zsidó kézből kaptuk, az Istent magát, az evangéliumot, a kereszténységet zsidó szemüvegen át kellett látnunk. Fontos, életbevágó kérdéseket elhallgatott előttünk ez a sajtó; világért nem figyelmeztetett volna olyasmire, ami keresztény öntudatunkat, erkölcsi érzékünket növelhette volna; ehelyett mindent kiemelt, kiszínezett és nagyított, ami a keresztény önérzet és gondolkozás letompítására alkalmasnak látszott; hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy a keresztény hitet és világnézetet, főleg az egyházias, komoly kereszténységet, mint számba nem is vehető, a modern élet irányításában meg sem hallgatható tényezőt, mint gyűlöletes klerikalizmust és reakciót, mint maradiságot és nevetséges babonát lenézően és megvetően kezeljük. S viszont állandó lázas érdeklődéssel és izgalommal töltött el oly jelszavak és napibálványok iránt, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy figyelmünket a legvitálisabb kérdésekről eltereljék és lehetőleg magunk közt szakadásokat, ellentéteket, párt- és felekezeti viszályokat idézzenek elő. A liberalizmus és közelebbről a zsidóság roppant ügyesen forgatta azt a fegyvert, amelyet a sajtó terén való győzelmes elhelyezkedése nyújtott neki: mindig meg tudta találni sebhető pontjainkat, mindig ki tudta használni a pillanatnyi helyzetet s a saját meglevő gyengeségeinkbe kapaszkodva tudott bennünket egyre inkább gyengíteni, egyre mélyebbre süllyeszteni. Belekapaszkodott a mi széthúzó, vastagnyakú, fenegyerekeskedő természetünkbe s csinált köztünk végeszakadatlan testvérharcot; belekapaszkodott szabadságvágyunkba, önérzetünkbe és gőgünkbe s megrészegített az önistenítő hitetlenség, a vallási és erkölcsi fegyelmezetlenség mámorával; belekapaszkodott honfiúi érzelmeinkbe és éretlen, céltalan, káros sovinizmussá fűtötte azokat; belekapaszkodott úrhatnámságunkba s esztelen költekezésre, szertelen fényűzésre, takarón túl nyújtózkodó élvezetvágyra szoktatta a szegény középosztályt; belekapaszkodott érzékiségünkbe s közönségünket, népünket, sőt ifjúságunkat a fékevesztett szexualizmusnak ideálokat elhomályosító, tetterőt bénító, erkölcsiséget és egészséget sorvasztó ingoványaiba vitte; belekapaszkodott tudásvágyunkba és kíváncsiságunkba s megtanított mindennel felületesen, semmivel sem alaposan foglalkozni. Ha ma erkölcsileg, vallásilag, művelődésileg és gazdaságilag roncsok és romok vagyunk, ennek hihetetlen mértékben az a titkosan és lassan ölő méreg az oka, melyet a modern liberális és zsidó sajtó évtizedeken át naponta, sőt naponta kétszeri, háromszori adagolással millió és millió keresztény embernek vérébe csepegtetett; s e téren nemcsak a kimondottan destruktív sajtó, talán nem is elsősorban az, okozott mérhetetlen károkat. A zsidó-liberális sajtó kártékony munkája azonban legfőképp a gazdasági téren mutatkozott romboló és félrevezető hatásúnak. Amint a kapitalista gazdasági élet kialakulása — Sombart szerint — legnagyobbrészt zsidók műve, mert «a zsidó a kizárólag haszoncélokra dolgozó nemzetgazdasági elvnek lett hirdetője, terjesztője; a zsidó az a kizárólag üzletember, aki minden természetes cél fölött a haszonszerzésnek adja az elsőséget, úgy a zsidók által irányított sajtó is ennek a gazdasági elvnek lett hirdetője, védője és terjesztője mindenütt. «A zsidó-kapitalista körök által székében monopolizált sajtó és irodalom főtörekvése, hogy az újkori kapitalizmust és irányát védelmezze, elfajulásait elleplezze vagy mentegesse. Ez a sajtó kelt a tömegekben egyoldalú lelkesedést a behozatal és a kivitel egyre növekvő tételei iránt, az árú- és értéktőzsde növekvő forgalma, a gépipar növekedése, a banktőkék, luxusépítmények, részvénynyeremények gyarapodása iránt; hogy ezzel mennyi igazságtalanság és bűn, az egészséges népgazdaság alapjainak mekkora pusztulása jár együtt, arról ez a sajtó nem beszél. A bankuzsora és börzecsalás játékairól mélyen hallgat. Hallgat arról is, miként gyülemlik össze majd minden nemzetgazdasági hatalom és erő kevesek kezében, akiknek szemében az emberek és a javak csak a spekuláció és kizsákmányolás tárgyai. Minden elképzelhetőre ráterelik a figyelmet s pazarolják a papirost: kutyákra, táncosnőkre, üres irodalmi mókákra, egy romlott haute-volée mulatságaira s fecsegéseire, ellenben a modern gazdasági élet nagy tényeire fátyolt borítanak. Mennél magasabbak s befolyásosabbak lesznek bizonyos tőkekirályok és gazdasági tömörületek, annál kevesebbet hallunk róluk; ehelyett a tömegek figyelmét egészen odairányítják bizonyos hivatalos uralkodók és miniszterek szavaira, mozdulataira, tetteire, akiknek pedig ma már alig van önálló szavuk; akik ma már csak kártyakirályok, a pénzcsászárok puszta cégjegyzői; parádéfigurák, melyeket a kíváncsi tömegeknek mindig újra felmutatnak a nyilvánosság színpadáról a névtelen, mindenható börzekirályok. Mennél tehetetlenebbek bizonyos hatalmasságok, annál többször hozzák őket szóba; viszont mennél nagyobb bizonyos pénzkirályok hatalmi monopóliuma s kizsákmányoló ereje, annál mélyebb hallgatás leple fedi be őket. Ha Nikita Bécsbe utazik, egy hétig naponta 4 oldalt is írnak róla a bécsi lapok; a tárcaírók lágyan-csepegősen ecsetelik a felség bajuszát és csizmáit, az intervjuolók csaknem a toilette-helyiségig utána szimatolnak...; de ugyanakkor eszükben sincs egy sort is írni a Rothschildek, Reitzesek, Gutmannok, Weisz Manfrédek, Mauthnerek, Springerek, Wetzlerek s hasonlók sajátos tevékenységéről, törekvéseikről, módszereikről.»[2] Már 20 évvel ezelőtt megírta Jentsch, hogy a liberális burzsoázia hatalmába ejtette a sajtót s azt messzemenőleg kihasználva, könyörtelenül megcsalja a közönséget a gazdasági élet valóságai felől. A nagy újságok a milliomosok tulajdonai és szócsövei s amely szerkesztő tiszta bort akarna önteni a közönsége poharába, azonnal elvesztené kenyerét. Ezért hívta Schaeffle már sok évvel ezelőtt a milliomosoktól függő zsurnalisztikát «modern férfi prostitúciónak». Aki a liberális gazdasági felfogásnak ellenszegülni mer, azt nem a pénzkirályok maguk végzik ki, hanem elvégzi ezt a munkát helyettük a tőlük függő sajtó. Jellemző példa rá, hogy mikor az egykori osztrák miniszter Schaeffle nemzetgazdasági főművét[3] 1878-ban újra kiadták — e műben szerző a társadalmi szolidarizmus követelményei mellett tör lándzsát a liberális önösségi elvvel szemben — a «Neue Freie Presse», mint vezető börzelap, a legszenvedélyesebb gúny hangján merte írni: «A boldogult Schaeffle miniszter hírhedt háromemberes gazdaságtani könyve, amelyet azért hívnak így, mert egy ember el sem tudja olvasni, hanem legalább három kell hozzá, hogy a hosszú hurkán keresztülrágódjék, új kiadásban jelent meg. A német pszichiáterek nagy száma biztosítja a munka kelendőségét». «Mivel pedig semmiféle művészet el nem terelhetné a közönség figyelmét arról, hogy a kapitalista gazdálkodás bűneinek okozóit ne keresse, azért találnak bűnbakot is, amelyet a sivatagba kergethetnek s mint ilyent éppen azt szemelik ki vádjaik tárgyául, ami legelőbb hozhatna orvoslást a bajokra; a kereszténységet és az egyházat. A ma uralkodó sajtó hasábokat és rőföket ír tele káplánok és főpapok bűneivel, hogy a bank- és börzekirályok súlyos társadalmi bűneiről a figyelmet elterelje. Hogy a bankvagyonok iránti kíváncsiság fel se ébredhessen, minden alkalommal nyomatékosan emlegetik az egyházi birtokokat. Beszélnek az egyházi dogmák államveszélyes voltáról, hogy senkinek se jusson eszébe a kapitalista tanok államveszélyes voltát firtatni. Beszélnek a szerzetház-alapítások «veszélyeiről», hogy annál kevésbé gondoljunk a kapitalista lap- és gyáralapítások veszélyeire. Jajgatnak a lelkiismereti szabadság «veszélyeztetéséről» a szerzetesiskolákban s a gyónószékekben, csakhogy a modern ipartelepek tömeges lélekgyilkolása észrevétlen maradjon. Nem győzik emlegetni a püspökök és pápák uralmi törekvéseit, miáltal a modern bank- és börzekirályok mindent felperzselő világuralmi törtetése kevésbé tűnik fel. «Úgy tesznek — írja még egy Harden Miksa is (a Zukunft-ban) — mintha a kor legnagyobb veszedelme a papság uralma volna, amelyet pedig régen kiüldözött már az egykori hűbérvár lovagtermeiből a modern kapitalizmus, s hogy a tömegek szenvedélye valamiképp ne próbálja a szociális jog kérdéseit feszegetni, buzgón toborozzák őket a római sötétség ellen harcoló szabadcsapatok felmentő zászlai alá.» Vagy amint Kraus Károly ugyané gondolatot kifejezi: «A holtkezet szorgalmasan rápingálják a falra, valahányszor a nép érezni kezdi, hogy a zsebében bizonyos eleven kezek kotornak.» A liberális francia blokkpolitikáról Jentsch Károly ezt mondta még a háború előtt: «A kongregációk koholt milliárdjai ellen uszították a proletárt, hogy eltereljék étvágyát a Rothschildok valódi milliárdjairól.» «Ha a közönség bizonyos része megértené a dolgok való állását és összefüggéseit, nem volna közte a liberalizmusnak annyi híve. De ugyanez a közönség, fel egészen az udvari és miniszteri tanácsosokig, Strausz D. Fr. szavával élve: kérődző tehén módjára fogad el tovább is mindent. Ha csak ezeket a szavakat: szabadság, haladás, humanitás, napjában kétszer világgá süvöltik, mélyértelmű, jámbor filozófiai jelszavak közé csomagolják, ez már elég, ettől még a «jobb» publikum agya és szíve is egyszerre felmelegszik. S szívesen beáll azok sorába, akik a plutokratáknak, e leggonoszabb zsarnokoknak, sorfalat állanak, katonai és választói szolgálatokat tesznek. Már I. Napóleon nagyon jól látott, midőn a «szabadság» fogalmának népámító s leigázó hatásairól így szólt: «Aki a népeknek szabadságról beszél, bármikor tetszés szerint elnyomhatja őket s kipréselheti belőlük az utolsó fillért, anélkül, hogy az emberek emiatt fellázadnának vagy csak eszükbe is jutna megneheztelni. Mennél kevesebb szabadságot akarunk az embernek juttatni, annál többet kell nekik a szabadságról szavalni».[4] Talán ennek a receptnek kifejezője, hogy a budapesti banknegyed egyik főterét, azt, ahol a modern gazdasági rabszolgaság fővára, a tőzsde áll, «Szabadság térnek» nevezték el. S bizonnyal ebben a receptben bíztak, amidőn a tőlük függő sajtóban és politikában oly erős teret engedtek a demokratikus jelszavaknak s az általános választói jog propagandájának. Bíztak abban, hogy amíg a sajtó kezükben van, addig a «demokrácia» a plutokráciára nézve semmivel sem lesz veszélyesebb, mint Franciaországban vagy Amerikában s az általános választói jog csak arra fog szolgálni, hogy még több önállótlan fej támogassa voksaival azt, amit ők akarnak s amit mint a szabadság és haladás követelményét nekik minden pillanatban módjukban áll sajtójuk révén beléjük szuggerálni. A liberalizmus tehát mint kizsákmányoló és félrevezető egyszerre két irányban végez egyaránt végzetes, romboló munkát. A közönség — hála a liberális sajtónak — nem is sejti, hogy rablóhadjárat folyik ellene; hogy a szép jelszavak mögött sokszor legridegebb kalandormorál, csupasz mammonarchia rejtőzik. A modern zsarnokok csak abban különböznek a régiektől, hogy nem karddal-fegyverrel hadakoznak, hanem ellenkezőleg behízelgik, megkedveltetik magukat a naiv közönséggel, s magával a néppel kovácsoltatják azokat a bilincseket, melyeket aztán a tömeg boldog készséggel rak magára. Elhitetik a világgal, hogy amit őt űznek, a gazdasági tömegrablás, voltaképp a köznek java s a milliók megnyomorítása valójában a világ fejlődésének aranykorát jelentő nagyszerű haladás. (Bangha Béla, részlet)

Zsidó népbiztosok




Íme a Tanácsköztársaság kegyetlen hóhérai:

2009. augusztus 7., péntek

Maffia alija

A héber állam létrehozása igazi kihívást jelentett a cionizmus úttörői számára, amelynek révén az „utálatos európai antiszemitizmus” által parazitáknak tartott zsidók végre megmutathatták, hogy igenis képesek az építőmunkára. Időközben azonban a kezdetben még olajozottan működő gépezetbe egyre nagyobb homokszemek kerültek, és Izrael ugyanolyan állammá vált, mint a többi, vagyis ugyanolyan engedékeny a különböző rendű és rangú ügyeskedőkkel, szélhámosokkal és bűnözőkkel szemben. Olyannyira, hogy manapság már egyenesen menedékül szolgál a számukra. Persze csak akkor, ha maguk is Jahve „kiválasztottjai” közé tartoznak…
Milyen távolinak is tűnik már az az időszak, amikor az amerikai szervezett bűnözés éceszgéberének (Mastermind of the Mob) számító Meyer Lanskyt, a mindenható New York-i bűnszindikátus kincstárnokát, Lucky Luciano jobb (vagy inkább „rosszabb”) kezét, aki az amerikai adóhatóságok elől menekült az őshazába, az izraeli hatóságok kiutasították az országból, miután Golda Meir miniszterelnök megtagadta tőle – az elvileg pedig – a diaszpóra minden tagját megillető hazatérés jogát. 1971-et írtak ekkor. A sztorit Francis Ford Coppola is beépítette a Keresztapa cselekményébe: a második részben a Corleonék riválisaként ábrázolt Hyman Roth nevű zsidó gengszter (igencsak stílszerűen Lee Strasberg, az Actor’s Studio főnöke által megszemélyesített) figuráját közvetlenül Lansky élete inspirálta. A filmben ugyan lelőtték, alighogy újra amerikai földre tette a lábát, a valóságban azonban a rák végzett vele túl a nyolcadik x-en, több mint 400 millió dolláros bankbetétet hagyva hátra. Pedig Meyer Lansky (alias Maier Szuhovljanszkij) mindenben megfelelt az „alijázás” követelményeinek, hiszen egy grodnói ortodox zsidó családban született Belorussziában. Több mint két évig tartó jogi hercehurcát követően azonban mégis Golda Meir akarata győzedelmeskedett, aki nem szívesen látott egy ilyen hírhedten nehézsúlyú bűnözőt Izrael földjén, és persze az amerikaiakkal sem szerette volna összerúgni a port miatta.
Akkoriban az USA-Izrael kapcsolatban még nem a farok csóválta a kutyát, így aztán a brooklyni Yiddish Connection nem tudta bevenni Izrael kapuit. Harminc évvel később „Izrael nagyanyja” már nem ismerné fel a cionista ígéret(ek) földjét. Bárhol is váljék ugyanis forróvá a talaj a talpuk alatt, a világ zsidó bűnözői – legyen szó New York-i tőzsdecsalókról vagy oroszországi oligarchákról, afrikai gyémántcsempészekről vagy a párizsi Sentier-negyed feketemunkában utazó rabszolgahajcsárjairól – automatikusan és magától értetődően az „anyaországukban” keresnek (és találnak) menedéket, sarkukban az Interpollal. „A zsidó gengszterek számára Izrael sikeres függetlenségi háborúja részben az önmeghatározás területén jelentett győzelmet, részben a szökésben lévő zsidók búvóhelye területén”, írja könyvében Rich Cohen (Kemény zsidók, 169. old.).
Az izraeli hatóságok pedig cinkos módon becsukják a szemüket, és így igencsak messze kerültek a cionista ideáltól éppúgy, mint az „alija” szó mélyebb értelmétől, amely héberül szellemi emelkedettséget, felemelkedést jelent. Igaz, hogy az 1948-as függetlenségi nyilatkozat nem követel erkölcsi bizonyítványt az új államban letelepedni szándékozó zsidóktól: „Izrael Állam nyitott lesz a zsidó bevándorlás és a száműzöttek újraegyesítése iránt.” Az 1950-ben elfogadott „hazatérés törvénye” minden zsidó számára megadja az izraeli állampolgárság jogát, amellyel az elmúlt csaknem hat évtized folyamán már több mint 2, 5 millió bevándorló élt. Ilyen körülmények között akár „normálisnak” is lehetne tekinteni, hogy néhány fekete bárány is van köztük. Amikor azonban ilyen szembe tűnők, akkor joggal tehető fel a kérdés, hogy vajon az izraeli külügyminisztérium nem vetette-e el kissé a sulykot azok tehetségét magasztalva, akik úgymond „felmérhetetlen támogatást jelentettek az ország gazdasági, tudományos, egyetemi és kulturális élete számára”. Jellemző például, hogy egy bizonyos Samuel Flatto-Saron nevű üzletember, aki még a hetvenes években alijázott és képviselővé választatta magát, hogy ily módon kibújjon a francia adóhatóság vele szemben támasztott követelése alól, utóbb az egyik legnépszerűbb személyiséggé vált Izraelben.
Az oroszországi születésű Arkagyij Gajdamak milliárdos 2000-ben érezte sürgős szükségét az alijának, miután ugyancsak a francia adóhivatal bagatell nyolcvanmillió eurót – az ország történelmének eddigi legnagyobb elmaradt és meg nem fizetett adóhátralékát – követelt rajta. A helyi politikai establishment jóindulatára számítva azonban nem volt mitől tartania. Ehud Olmert miniszterelnök támogatása és a jeruzsálemi Betar futballcsapat feltámasztására szánt 11 millió eurós csekk megtette a magáét: az ellene 2000-ben és 2001-ben „pénzmosás, közjavak eltulajdonítása, illegális fegyverkereskedelem stb.” miatt kibocsátott nemzetközi körözés dacára az izraeli hatóságok még arra sem vették a fáradságot, hogy kihallgassák a neki felrótt vádak tárgyában. Igaz, hogy azok közül legalább az egyikben mindenképpen vétlen az öt (francia, kanadai, izraeli, orosz és angolai) állampolgársággal rendelkező üzletember. A héber állam törvényei szerint ugyanis a fegyverkereskedelem nem üldözendő cselekmény. 2002 óta Gajdamak – aki időközben Aryé Bar-Levre „héberesítette” nevét – jobbára Tel-Aviv és Moszkva között ingázik. Izraelben a helyi orosz ajkú bevándorlók támogatását élvező szélsőjobboldali pártot „menedzseli”, míg az orosz fővárosban az Oroszországi Zsidó Vallási Közösségek és Szervezetek Bizottságának elnöki tisztét foglalja el, mellesleg pedig a Moszkovszkije Novosztyi napilapot irányítja.
Izraelbe történő „hazatérésével” egyébként újra megtalálhatta ifjúkori barátját, Mihail Csernojt, a kétes hírű oroszországi oligarchát, aki szintén a zsidó államba tette át székhelyét azóta, hogy 1994-ben sürgősen kereket kellett oldania szülőföldjéről. A kilencvenes évek elején a Misa fivérek, Lev és David társaságában azzal vádolták a két cimborát, hogy több tízmillió dollárral károsították meg az Orosz Központi Bankot. Ugyanazokról a fivérekről van szó, akik néhány évvel később hamis papírokkal Izraelbe menekítették a különösen kegyetlen módszereiről elhíresült izmailovói maffia főnökét, Anton Malevszkijt. A vér azonban, mint tudjuk, nem válik vízzé, és ez az aranyszabály Csernoj esetében is érvényesült, aki Izraelben sem tagadta meg önmagát, úgyhogy az ottani igazságügyi szervek végül kénytelenek voltak eljárást indítani ellene adócsalás és pénzmosás gyanújával. Az izraeliek azonban az angol, a francia, az amerikai és a svájci hatóságok vele szemben alkalmazott gyakorlatával ellentétben nem kitiltották az országból, hanem éppen ellenkezőleg: bevonták az útlevelét és lakhelyelhagyási tilalommal sújtották. Elvégre mégis csak jobb, ha családon belül mossák ki a szennyest…
Nem titok egyébként, hogy az oroszországi oligarchák hosszú, tömött sorokban érkeztek Tel-Avivba. Miután az elnöki mandátumát krónikus delirium tremensben eltöltő Borisz Jelcin jóvoltából kedvükre fosztogathatták Oroszországot, sokan közülük Izraelben kerestek menedéket a putyini számonkérés elől. „Prominens zsidó alakok ma példa nélküli hatalmi helyzetet élveznek a(z oroszországi) politikában, a médiában és a magánszektorban… Borisz Berezovszkij, a legbefolyásosabb orosz zsidó, aki a Nemzetbiztonsági Tanács helyettes vezetői posztját foglalja el és egy kisebb üzleti birodalmat ellenőriz, legutóbb egyenesen azzal dicsekedett, hogy az országot hét kulcsbankár vezeti, legtöbbjük zsidó”, jellemezte az akkori helyzetet a londoni Times (1997. január 27.). A brit lap értékelését néhány hónappal később maga az érintett is megerősítette, amikor az amerikai zsidó közösségi lapban kijelentette: „Szerződtettük Csubajszt (Jelcin miniszterelnökét, az oroszországi vadprivatizáció levezénylőjét – G. I.), óriási összegeket ruháztunk be, biztosítottuk Jelcin megválasztását. Most jogunkban áll kormányposztokat elfoglalni és győzelnünk gyümölcseit élvezni” (Forward, 1997. április 4.). Mindezek ismeretében nem csoda, hogy az Amerikai Rabbik Tanácsának tiszteletbeli elnöke, Rafael G. Grossmann rabbi megkondította a vészharangot: „A Szovjetunió összeomlása óta Oroszország lakosságának két százaléka hatalmas vagyont szerzett, miközben a lakosság maradéka elszegényedett… E gazdagság jelentős része zsidók kezében van, akik nyíltan kérkednek jólétükkel. A bankok és a tömegtájékoztatási eszközök többsége is a kezükben van. Elkerülhetetlen, hogy az antiszemita lőpor hordója bármelyik pillanatban felrobbanjon.”
Az amerikai Forbes magazin által néhány éve a leggazdagabb izraeliekről közzétett lista magáért beszél: az első helyeken a Jukosz orosz olajvállalat három egykori vezetője, Leonyid Nyevzlin, Mihail Brudno és Vlagyimir Dubov, valamint Vlagyimir Guszinszkij sajtómágnás és Borisz Berezovszkij, az első oroszországi milliárdos (és Putyin volt tanácsadója) osztozott. Enyhén szólva nem éppen templomi kóristák gyülekezetéről van szó, amit – egyebek mellett – az is bizonyít, hogy a terhükre rótt bűncselekmények kimerítik csaknem a teljes BTK-t. A The Jerusalem Post szerint az orosz törvényhozók nemrég megorroltak amerikai kollégáikra, amiért azok meghallgatást szerveztek a Jukosz-ügyben vád alá helyezett Nyevzlin számára, hogy Washingtonban beszámolhasson az orosz politikai rendszer állítólagos „totalitarizmusáról”. Legfőbb mondanivalója éppen az volt, hogy Putyint notórius antiszemiták veszik körül, különös tekintettel az erőszakszervezetekre. Nyevzlin egyébként annak ellenére kapott meghívást az Egyesült Államokba, hogy Interpol-körözés alatt áll bérgyilkosságok megrendelése miatt. Azóta Berezovszkij (aki immáron Platon Elenyinnek hívatja magát) Nagy-Britanniába emigrált, ahol az orosz kormány tiltakozása ellenére politikai menekült státust kapott, és ahonnan aktív érdeklődést tanúsít minden iránt, ami az orosz befolyási övezetben történik. A grúz és az ukrán „narancsos” forradalom finanszírozásán kívül attól sem riadt vissza, hogy merényletet készítsen elő Putyin elnök ellen, sőt mi több, egy orosz rádiónak kijelentette, hogy erőszakos hatalomátvételt akar végrehajtani Oroszországban.
Az „Oroszország Házban” nagyon esedékes rendrakásra elszánt Putyin hiába kérte már Ariel Sarontól is mindazok kiadását, akiket országa igazságszolgáltatása követel, és akik a héber államban dekkolnak. „Nincs szándékomban bárkit is elküldeni. Már fiatal koromban is elleneztem a zsidók kiadásának az ötletét, és ezt a lehető legvilágosabb módon megismétlem”, válaszolta a (volt) izraeli miniszterelnök. Az egykor maga is a Csernoj-klán vezető köreihez tartozó Gyalol Kajdarov mindezt így magyarázza a vezető francia napilapnak adott interjújában: „Izrael menedék és alma mater volt a Csernoj-csoport és sokan mások, köztük Lev Levajev, Jakov Goldovszkij, Arkagyij Gajdamak számára. Csernoj sokat nyom a latba. Létrehozott egy alapítványt, képviselőket pénzel, politikusokat vásárol. Szerencsére az izraeli hatóságok látják már a korrupcióba befektetett pénzt és megértették, hogy Csernoj nem egy ’szegény üldözött’ zsidó, hanem egy bandita. Elfogadtak egy maffia-törvényt, amely 15-20 éves börtönbüntetést helyez kilátásba korrupcióért. Nehezebbé válik ugyan, de a csoportnak sikerül mindenhova beszivárognia” (Le Monde, 2002. november 27.). A Ha’aretz izraeli napilap angol nyelvű kiadása ugyanakkor emlékeztet rá, hogy Oroszországban újabban csökkenni látszik a lakosság zsidóellenessége, közvetlen kapcsolatban a Jelcin-barát zsidó oligarchák „eltűnésével” (vagyis Izraelbe történő lefalcolásukkal), noha a 64 legnagyobb orosz vállalat tőkéjének 85 százaléka továbbra is nyolc zsidó klán kezében összpontosul. Putyinnak tehát van még elég tennivalója.
Ne higgyük azonban, hogy az alijázás csak a bűnözés nagykutyáinak jelent egérutat, mert a jelenség a kishalakat is érinti. A párizsi Sentier-ügy, e bűnszövetségben elkövetett megacsalás két főkolomposa, Haim Weizman és Thierry Luksemberg egyaránt Izraelbe menekült a francia rendőrök elől. Nem voltak egyedül. A tizenhárom nemzetközi elfogatóparancs érintettje közül tizenketten a zsidó államban kerestek menedéket az ügyben indított per 2001. februári kezdete előtt. A francia bankok számára keserű volt a pirula: 82 millió eurós hamis váltóért kellett kötelezettséget vállalniuk. Az egyik bulgáriai utazása során letartóztatott Weizman végül ötéves börtönbüntetést kapott.
Esetenként még Jahve felkent szolgái is az „ígéret földjén” keresnek menedéket Jahve haragja – vagyis annak a világi bűnüldöző szervek képében történő megnyilvánulása – elől. 2004 májusában például Joseph Rotnemer és Jacques Schwarz rabbi váltott egyirányú repülőjegyet Párizsból Tel-Avivba. Minden okuk megvolt rá, ugyanis a lubavicsi közösség körében végzett fáradságos adománygyűjtő tevékenységük gyümölcsét bulgáriai benzinkutak vásárlásába fektették. Sefi Hendler, az izraeli Maariv napilap párizsi tudósítója egész oldalas leleplező cikkben háborgott az eset miatt: „Izrael védelmezi a menekülő bűnözőket”. Yedioth Ahronoth-beli kollégája, Boaz Bismuth ugyanezt visszhangozta: „Izrael nem segített a csalók felkutatásában”. A Zsidó Világkongresszus elnöke, Edgar Bronfman nemrég szintén abba bukott bele, a szervezet főtitkáraként bizalmi embere, Israel Singer rabbi másfél millió dollárt nyúlt le a holokauszt-túlélők kártalanítására a svájci bankoktól kizsarolt pénzből, és a csinos summát Izraelben vezetett bankszámlájára utaltatta, ahová azután maga is követte azt. Egyébként nem Singer volt az egyetlen enyves kezű zsidó közösségi funkcionárius, aki megrövidítette hitsorsosait. Mint arról a La Tribune de Geneve svájci napilap beszámolt (1988. május 19.), Werner Nachmann, a Németországi Központi Zsidótanács 22 éven keresztül volt elnöke 33 millió márkát sikkasztott el abból a 400 millióból, amelyet a német kormány utalt át 1980 és 1987 között a nácizmus áldozatainak kártalanítására. A ’87 januárjában elhunyt Nachmannt állami tiszteletadás mellett temették el, és csak halála után derült fény bűnözői ténykedésére, amikor eléggé el nem ítélhető módon átvizsgálták az általa vezetett szervezet könyvelését.
Hiába dohognak azonban az újságírók, lényegében minden marad a régiben. Az idegen országokban zsidók által elkövetett csalások a jelek szerint továbbra sem igen zavarják az izraeli igazságügyi szervek lelki nyugalmát, noha az ilyesféle esetek cinkos és cinikus módon elnéző kezelése végső soron a zsidó állam imázsán is foltot ejt. Már ha az ENSZ-határozatok szándékos és folyamatos megszegése, a szomszédjai elleni ismétlődő katonai agressziók, a vélt vagy valós ellenségei likvidálását célzó merényletek, a palesztin lakosság mozgásszabadságát korlátozó drákói intézkedések (például az apartheid-fal felhúzása) és a régió biztonságát, sőt a világbékét is fenyegető atomfegyverkezése után egyáltalán maradt még rajta hely az újabb foltok számára…
(Gazdag István)

Moszad

Csalással viselj háborút. Izrael kémszövetségének, a Moszadnak a mottója egy nemrég leleplezett ügynök, Victor Ostrovsky szerint: "Csalással viselj háborút." Ez a mottó többet ír le, mint a világ legkönyörtelenebb és legrémisztőbb gyilkos és kémszervezetének működési módját. Valójában egy egész faj életformáját írja le. Ez fontos megérteni, mielőtt remélhetjük, hogy megértjük a zsidók teljes szerepét a nemzetek és a világ ügyeiben. Egy faj furcsa alapelve, amely örökösen hadban áll a világ többi részével. Nehéz megérteni sőt fölfogni is. Ha egy ilyen alapelvet megvizsgálunk, és elkezdjük a tényeket megszűrni, könnyen még jobban összezavarodhatunk. Egyrészt látjuk az Ótestamentumi parancsokat, melyet törzsük Istene a hébereknek ad ki prófétáikon keresztül, hogy minden gój nemzetet irtsanak ki, akiket csak tudnak: "Irts ki minden népet, akit Isten alád rendel. Szemed nem szabad hogy sajnálja őket... Senkit sem hagyj életben, aki lélegzik." (Deuteronomy 7:16, 20:16) Hasonlóan vérszomjas kifejezett parancsok olyan gyakran is ismétlődnek a zsidók szent könyveiben, hogy csak azt tudjuk feltételezni, hogy ezeket komolyan kell venni. A történelmi tények azt sugallják, hogy a régi időkben a zsidók komolyan vették vallásukat: Az emberiség gyűlölői voltak mindenütt és mindenhol, és emiatt minden nép megvetette őket, akik között éltek. Másfelől a modern amerikai zsidó a humanizmus köntösében menekül a hadviseléstől, és minden állampolgárt, sajátmagát is beleértve arra biztat, hogy szereljen le, hogy városaink utcáit szebbé és nemesebbé tegye. Nemcsak az amerikai fegyverellenőrzés hajtóereje a zsidók, de minden más pépes jótékonysági mozgalomé is, amelyek állítólagos célja a nemzetek közötti ellenségeskedés csökkentésétől a homoszexuálisok működésének a tűréséig terjed. Hol a magyarázat erre a látszólagos ellentmondásra? Az U. S. Parlamentben az a zsidó, aki a növekvő gyilkolási statisztikát idézve azt követeli, hogy a kormány kobozzon el minden magánkézben levő fegyvert, megcsal minket szándékait illetően? Ha békéről és lefegyverzésről beszél, valójában a gójok elleni háborúra gondol? És mi van a gondosan művelt sajtóbeli zsidóképpel, aki nemes és védekező áldozata a vakbuzgóságnak, akit állandóan üldöznek, de aki sohasem üldöz másokat? Akkor ez csalás? És ha az, akkor szükségszerűen azt jelenti, hogy a zsidó jóságos és ártatlan álarca mögött egy dörzsölt prédikátor rosszindulatú arca rejtőzködik? Talán minden vérszívó zsidó csaló, mint Ivan Boesky vagy Michael Milkenmellet van egy zsidó jótevője az emberiségnek, mint a pólió vakcina felfedezője, Jonas Salk, és minden véreskezű zsidó gengszter mellett, mint Ariel Sharon, Meyer Lansky vagy Yitzhak Shamir ott van a Békenóbeldíj zsidó nyertese mint Menachem Begin, Henry Kissinger vagy Elie Wiesel. Vagy ott is becsapnak minket, amikor a Salkokra és a Kissingerekre hivatkozva arra kérnek bennünket, hogy ne ítéljünk el minden zsidót néhányuk bűnei miatt? Csalással viselj háborút. Ez a parancs azt jelenti: "Ha nem tudod elkerülni, viselj háborút, mert jobb az esélyed a nyerésre, ha ravasz vagy."? Vagy azt jelenti: "Viselj hadat és csalj."? Az erre a kérdésre adott válasz fontos. Ha az első igaz, -- ha a zsidók egészében nem rosszindulatúak, ha szakítottak Ótestamentumi hagyományaikkal és nem érzik úgy, hogy faji küldetésük az összes többi nép megsemmisítése, csak úgy gondolják, hogy ha magukat meg kell védeniük, akkor minden eszköz használata igazolva van a csalást is beleértve, akkor élhetünk velük ugyanazon a bolygón, bizonyos távolságra tőlük. Nem kell szeretnünk őket, vagy egyetértenünk eljárásaikkal, de láthatjuk annak a lehetőségét, hogy békésen együtt éljünk, ha a népek különválasztása megvalósult. Ha a választ keressük, tartsuk észben, hogy a csalás maga ellenségeskedés. A rendszeres csalás azonos a háborúval. Ha fölfedezzük, hogy a zsidók (egészükben, nem csak néhány csaló közülük) szándékosan és rendszeresen hosszabb idő óta becsap minket bármiben, akkor arra következtethetünk, hogy ők a köztünk levő kapcsolatot háborúnak tekintik, és ennek megfelelően kell rá válaszolni. Ennek a kérdésnek a megvizsgálása az egyetlen út a világos válaszra. Hogyan állapítjuk meg, hogy valaki háborút visel ellenünk? Ha nyíltan hadat üzen nekünk és utána elkezd ránk lőni és minket bombázni, akkor világos a dolog. De ha csalási elvét követve azt hangoztatja, hogy nem áll hadban velünk és csak a mi érdekeinkben cselekszik, nehéz eldönteni, hogy a kár amit nekünk okoz szándékos-e vagy véletlen. Tegyük fel, hogy úgy intézi, hogy tevékenysége kevésbé nyilvánvalóan károsít minket, mintha lőne ránk vagy bombázna minket - például színesek hordáit hozza országunkba, a faji keveredés akadályait társadalmunkban letörve, az engedékenységet bátorítja, intézményeinket aláaknázza, kulturális bolsevizmust hozva, mindezt, miközben azt állítja, hogy szerinte ezek nem károsak. Ha gyakorlatiasabb nép lennénk, jobban figyelnénk arra, hogy mit tesz a zsidó mint arra, hogy mit mond. Nem aggódnánk a szándékait illetően, hanem jelenléte hatásán ítélnénk meg és ennek megfelelően cselekednénk. Sajnos sokan vannak, akik nem tudnak anélkül jó lelkiismerettel állást foglalni a zsidó ellen, hogy tudnák, mi van a lelkében - és a zsidó tudja ezt. El kell csípnünk, amikor szándékosan hazudik nekünk, becsap minket rendszeresen és sokszor, hogy bebizonyítsuk, hogy szándékai ellenségesek. Ezért olyan fontos nekünk a 'Holokauszt' mítosz megfejtése, és annak, hogy miért ragaszkodik a zsidó gyárának minden hazugságához. A zsidó tevékenységének összefüggéseiről kell képet alkotnunk. Látszólagosan minden, amit tesz, ártalmas számunkra. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy amikor a zsidó állást foglal egy új témában, helyünk a másik oldalon van. Mindenki, aki bármilyen zsidó irodalmat olvasott, pl. zsidók zsidókról, észrevette, hogy a hagyományos zsidó jellem, ha bármiről el kell határoznia magát, amit gójok tettek, megkérdezi magát: "Jó ez a zsidóknak?". Ez csodálatra méltó mindenkiben, gójban és zsidóban: mindig a saját faja, a saját törzse érdekli első sorban. A zsidó író gyakran egy kicsit lefedi ezt azzal, hogy lehet, hogy ez nem divatos és szűklátókörűnek tűnhet, de azért megbocsájtható, mert a zsidókat keserű tapasztalataik óvatossá teszik mindazzal szemben, amit egy gój tesz. Az természetes, hogy ugyanez az író egy gój részéről hasonló viselkedést teljesen megbocsájthatatlannak tekintene, azaz ha az megkérdezné: "Jó-e ez a fehér fajnak, a gójoknak?". Egy ilyen jellemet csak a gonosztevő szerepében lehetne elképzelni. És amit mi sohasem olvasunk zsidó irodalomban, ahogy a zsidó megkérdezné: "Rossz ez a gójoknak?". Kimondatlanul ugyan, de úgy tűnik, hogy ez a kritérium fontos és első szerepet játszik a zsidó elvek megismerésekor. Lehet hogy számukra ez ugyanannak a dolognak másik módon való kimondása- pedig nagyon gondosan ügyelnek ennek a nem-kimondására. Legalábbis a II. vh. óta, azelőtt néha úgy gondolták, hogy a gójok nem tudna olvasni és elég pimasznak (hücpe) lenni . 1924-ben pl. a híres zsidó újságíró, Maurice Samuel, egy sorozat komoly zsidó könyv írója és zsidó szervezetek díjainak nyertese, azt írta a 'Ti gójok' c. könyvében, melyet gójoknak címzett: "Mi zsidók, a pusztítók, örökre pusztítók maradunk. Semmi amit tesztek nem elégíti ki igényeinket és szükségleteinket. Örökre pusztítani fogunk, mert mi a saját világunkat akarjuk, Isten világát, amelyet ti nem tudtok fölépíteni." Még itt is csalás van, mert a pusztítás szándékát alázatosságnak ábrázolja. Gondoljunk azokra a hatalmas demográfiai és szociális változásokra, amelyeket a II.vh után tapasztalunk. 1941-ben az Egyesült Államok gyakorlatilag fehérek országa volt. Voltak feketék és más színesek, de ezek a fehér lakóhelyeken, iskolákban, szórakozóhelyeken és a legtöbb munkahelyen nem voltak észrevehetők. A politikai határozatokra, a közerkölcsre vagy a nemzeti kultúrára nem volt észrevehető hatásuk. Vegyesházasságok törvénytelenek voltak a legtöbb államban és nagyon ritkák. Amerika városainak utcái éjjel és nappal biztonságosak voltak. Nem volt kábítószerprobléma. A marihuána, heroin és más kábítószerek használata majdnem teljesen a feketékre és latinokra szorítkozott, az ő saját, különálló területükön. A fehérek között a tizenévesek terhessége olyan ritka volt, mint a homokosok nyilvános szereplése. Az iskolák rendesek, fegyelmezettek és bizonságosak voltak. Amerikának természetesen megvoltak a problémái. A fehérek, akkor is, ha saját sorsukat maguk irányítják, nem angyalok. Mohóság, aljasság, babonák és butaság volt sok szociális és kulturális betegség forrása. A demokráciában elkerülhetetlen korruptsága a politikai rendszernek, elérte a politikai vezetőket és magas tisztviselőinket. A feketék és más színesek, noha láthatatlanul és erőtlenül, de egy gennyes sebet képviseltek, amivel idővel számolni kellett. De az ország még fehér volt, és minden jel arra mutatott, hogy az is marad. A háború előtti években a bevándorlás az Egyesült Államokba fehérekből állt Európából, számuk ötszöröse volt az Ázsiai és Latinamerikai bevándorlókénak. Amerika problémái megoldhatóak voltak, és a nyugati civilizáció útjai járhatóak, tisztíthatók és megújíthatók. Továbbá Németországban egy ember megmutatta fajának az utat sajátmaga megmentésére. Annak az embernek válaszként a nyugati világ nagy része háborúba ment hogy őt, munkáját és követőit megsemmisítse. Eszméit és tanításait megátkozták, és az utána jövő fél évszázadot a háborús mészárlás és pusztítás igazolására fordították azzal, hogy eszméit és tanítását átkozták. Azt tanította, hogy a fehér faj a leghaladóbb faj és alapvetően felsőbbrendű mint a nem fehér fajok a kultúraalkotó képességében, és így a nemfehérek szociális és gazdasági szintjének emelése a fehérek hátrányára lett az elsőrendű háború utáni cél. Azt tanította, hogy a fajok keveredése bűntény a természet ellen, hogy fajunknak törekedni kell génjeinek tisztántartására, és így a faji keveredés a háború után divatos lett. Az iskolásokat buszoztatták, hogy keveredjenek az iskolákban, a lakásépítési törvények a keveredést irányozták elő, a fajkeveredés elleni törvényeket hatályon kívül helyezték és a bevándorlási törvényeket úgy módosították, hogy színesek áramlatát hozzák az országba. Azt tanította, hogy a fiatalok önfegyelme, akaratereje és sajátmaguk ellenőrzése a nemzeti oktatási rendszer legfontosabb föladata, és így a háború utáni Amerikában a fegyelem elítélt szó lett, engedékenység lett a szabály. Azt tanította, hogy éppúgy, ahogy a fajok különböznek képességeikben, így az egyének is a fajon belül, és hogy egy egészséges és haladó társadalom intézményeinek figyelembe kell venni a társadalom tagjainak egyenlőtlenségét. Következésképpen a háború utáni Amerikában az egyenlősdi lett az új vallás és a kormány célja is. A legjobbak és legokosabbak kiválasztása iskoláinkban és másutt, elismerésük és tehetségük fejlesztése, hogy a vezetői létrán előre haladjanak, sőt annak az elismerése, hogy némelyek tehetségesebbek mint mások és többet adhatnak a társadalomnak, tabutéma lett. Azt tanította, hogy a férfi és nő között egészséges és egymást kiegészítő kapcsolat az ideális, a férfi a kereső és védő, a nők mint nevelők, és az új német társadalom családközpontú volt, törvényei védték és erősítették a családot és segítették abban, hogy egészséges gyerekek megbízható környezete legyen. Ezért miután munkáját megsemmisítették, a győztesek a nemi kiegészítő szerepet 'elnyomó'-nak nevezték és a nőket kihozták otthonukból a munkahelyekre, a gyerekeket pedig napközben gondozóhelyekre tetették. A nem szerinti szereposztás hivatalosan nemkívánatos lett sőt törvényellenes, a nőknek még a katonai szolgálatot is lehetővé téve. A nőmozgalom és a homokosság a kormány támogatásával virágzott. Ma látjuk ezeknek a háború utáni irányzatoknak a következményeit, és nyilvánosan olvasható iratok bizonyítják, hogy zsidók voltak a felbújtói és propagálói a fenti irányzatok mindegyikének, kivétel nélkül. Természetesen bőségesen voltak nemzsidó cinkosaik. A bevándorlási törvény háború utáni változtatásáért a Brooklyni zsidó képviselő, Emanuel Celler volt felelős, aki a kormány jogi bizottságának vol sok évig elnöke. Cellar az 1965-ös bevándorlási törvény támogatótársának a Massachusettsi gój szenátort, Edward (Teddy) Kennedyt választotta. A 'polgári jog' forradalmárai, akik ülősztrájkok és békemenetek szervezésével lettek az 50-es években ismertek, az 1950-es -és 1960-as években financirozásukat, jogi segítségüket és médiatámogatásukat zsidóktól kapták, de az elvtelen és rendkívül korrupt gój cinkostárs, Lyndon Johnson, először parlamenti frakcióvezető (1955-1961) utána pedig elnök (1963-1968), támogatása nélkül a törvényhozói puccsok sorozata, amelyek a forradalmárok szabályait az állam törvényeivé tették, nem lett volna olyan könnyen keresztülvihető. A cinkosság feketéktől és fehérektől egyaránt jött. Sok szervezet vezetője, amely törvény előtti egyenlőséget követelt fehéreknek és feketéknek, fekete volt az utóbbi években. A legtiszteletreméltóbbnak közülük, a nemzeti szervezetnek a színesek előrelépésére 1975 óta fekete elnöke van, aki zsidók sorát követte. A különálló jogi védelmi és oktatási csoport, amely magát a polgárjogi mozgalmak jogi karjának nevezi, még mindig szigorúan kóser zsidó elnökkel. Semmilyen vállalkozásukban nem találtak a zsidók olyan szolgálatkész nemzsidó cinkosokat, mint a háború utáni engedékenységi irányzat támogatásánál. A zsidók, Abbie Hoffman és Jerry Rubin voltak a leglángolóbb szóvivői az engedékenységnek az 1960-as években, 'ha tetszik, tedd meg' és az 'öld meg szüleidet' jelszavakkal a fiatal amerikaiaknak, de sok ismert gój is segítette őket, mint a 'New Age' specialista, Timothy Leary, aki az LSD-t és más kábítószereket kívánt népszerűsíteni, vagy Hugh Hefner aki a 'playboy filozófiát' támogatta. Az nem igaz, hogy zsidók tankokkal és gépfegyverekkel kényszerítették útjukat Amerikára és a húzódozó árjákat arra kényszerítették, hogy állva figyeljék, hogy hogyan semmisítik meg civilizációját és korrumpálják faját a szemita hódítók. Az áldozat kezdettől fogva együttműködött a támadókkal minden fokon: A primitív bibliaolvasókat saját tanítóik tanították arra, hogy a zsidók 'Isten kiválasztott népe', és nekik ellentmondani szerencsétlenséget hoz. A korábbi keményen dolgozó és határozott alapítók eltompult, öntelt utódai , akiket a szórakozás és izgalomvágyuk vonzott az újdivatú eszmékhez, művészethez, zenéhez, amelyek bőbeszédű idegenek hoztak. Pénz és hataloméhes megalkuvók az üzleti életben, az oktatásban és a kultúra terén voltak készek arra, hogy a visszataszítóan rámenős de csodálatra méltóan jólszervezett idegenek oldalára álljanak, miután ezek az idegeneknek elég hatalma volt, hogy megfelelő ellenszolgáltatást ajánljanak föl. És természetesen politikusok, a demokrácia elkerülhetetlen férgei, akik az ördöggel is szövetkeznének ha úgy gondolják, hogy ez nekik személyesen ideiglenesen előnyökkel jár. Világos, hogy ha eljön a takarítás ideje, a saját kertünkben több a tennivaló, mint más fajok kertjében. A figyelmetlen megfigyelő azt is gondolhatná, hogy a zsidók nem felelősebbek társadalmunk jelenlegi rossz irányaiért, mint a saját legrosszabb elemeink. A megalkuvók csak arra várnak, hogy gyöngeségeinkből saját előnyöket kovácsoljanak. Azért erőltették határaink megnyitását a harmadik világnak, mert hosszútávú tervükben fajunk elcsökevényesítése szerepelt, vagy csak fajunk mohó és felelőtlen elemeivel értettek együtt, akik a munkát olcsóbbá akarták tenni? Ők voltak az alapvető támogatói a festészet és zene romboló irányzatainak, hogy elválasszanak bennünket kulturális hagyományainktól és így zavarják össze azonosságunk iránti érzékünket és könnyebben meghódíthatóvá tegyenek bennünket, vagy egyszerűen azért, mert észrevették az esztétikai különbségt és képességének a hiányát a vevők tömegeinél és mohón minél több mindent szeretnének a balekoknak eladni? A szórakoztató ipar irányítását arra használják, hogy elfogadtassák sőt támogatást biztosítsanak a homokosoknak, a nőmozgalomnak és a fajok közötti nemi kapcsolatoknak, és ezzel gyengítsenek minket és lemészárlásunkat előkészítsék, vagy egyszerűen megpróbálják társadalmunk degeneráltabb elemeinek kedvében járni és azokat így vevőjükként megnyerni? A figyelmetlen megfigyelőt az ilyen kérdések zavarba ejthetnek. A figyelmesebb megfigyelő megjegyzi a részleteket, a különlegességeket és az általánosságokat, és megérti, hogy azok a részletek, egybevetve, nem egyszerű megalkuvás részei, hanem egy csalás által vívott háborúéi. A háború utáni bevándorlás színének a feketéről barnára és sárgára változása a mezőgazdasági munka költségét tette olcsóbbá, de a zsidók nem farmerok, és nehéz belátni, hogy hogyan várhatnak előnyt ebből a változásból. A nemfehér bevándorlók beáramlása más munkák költségeit is olcsóbbá tette - a vendéglői alkalmazottakét vagy az építőipar segédmunkásokét - de ennek az életfontosságú zsidó üzletekre való kihatása legjobb esetben gyenge. Az nem kétséges, hogy a kulturális zavar nagyon nyereséges a zsidóknak. A könnyő műfaj minden válfajának irányítása a kiállításoktól a zenekazettákig és lemezekig minden termék üzlet nekik, amelynek vásárlásáról a közönséget meggyőzik. És mivel még senki sem vesztett el egy fillért se azon, hogy alábecsülte a közízlés színvonalát, a szándékos zsidó lealacsonyítása a zenei és művészeti színvonalnak tisztán a mohóság alapján érthető. De a különleges irányzatok nem. A 'fogyasztói zene' termelésében és eladásában a II.vh. óta az afrikai zene aránya túlhaladja az európaiét. Ötven éve ha valaki a hanglemezboltba ment, a következő típusú zenét találta a 78 fordulatú hanglemezeken: klasszikus zenét, hillbilly zenét, amely a fehér amerikaiak népzenéje, ma bluegrass-nak nevezik és az általánosabb 'country és western' címszó alatt fut, eredeti európai népzenét, az egyszerű keresztény fundamentalisták zenéjét ('gospel'), és számos más zeneszámot 'könnyűzene' címszó alatt. Azt utóbbiban Stephen Foster számai mellett a zenei komédiásszinpadok bárgyú, vattaszerű számai is megtalálhatók voltak, amelyek akkoriban nagyon népszerűek voltak. A zsidók már akkor is komoly állást építettek ki a könnyűzenében - Sigmund Romberg, Richard Rodgers, Oscar Hammerstein, George Gershwin, Jerome Kern, Irving Berlin - de legalább a legtöbb népszerű zene, ha zsidók is szerezték, az európai formákra alapozódott. A Jazz (és a 'swing' és 'big band' formái, amelyekből kifejlődött), volt az egyetlen nemfehér zene, amely a fehér vásárlókhoz eljutott és az áruknak egy kis részét tette ki. A zene 80 %-a fehér volt forma és eredet szempontjából, a klasszikus zene erősen volt benne képviselve. A II.vh. vége felé a jazz-befolyásolású könnyűzene fekete gyökereitől eltávolodva vegyes formákat vett fel és sokan inkább a fehérhez mint a feketéhez sorolták be. A hosszan játszó hanglemez kifejlesztése, amely egy egész szimfónia hallgatását tette lehetővé lemezváltás nélkül, és a HIFI készülékek megnövelték az érdeklődést a klasszikus zene iránt. Ekkor a zeneipar vezetői bármilyen irányba léphettek volna. A legerősebb aktivitásukat egy fekete alapú irányzatba fektették: a rock and roll-ba. A rock is fejlődött természetesen. Ma sok formája, amelyek némelyike messze ment fekete gyökereitől, uralja a könnyűzenét. És az ipar nagyjai elkezdtek egy másik, feltűnőbben negroid típusú zenét támogatni: a 'rap'-ot. Ma sokáig kell keresgélni, ha a K-Mart vagy egy másik könnyűzenei üzletház lemezosztályán akár csak egy pár klasszikuszenei kazettát akarunk találni. Európai népzene már csak néhány különleges cikkek üzletében lelhető föl. A nagyközönségnek szánt zene túlnyomó többsége nem fehér. A gazdasági demokrácia elmagyarázhatja részben, hogy a zene szerkezetileg megváltozott, ahogy az átlagos fogyasztó igénye primitívebb lett. De világos, hogy a szándékos támogatásuknak sok köze van ehhez az irányhoz. Miért választottak az előállítók következetesen olyan irányokat, amelyek gyengítik és fölvizezik fehér kultúrális eredetünket? A nőmozgalom aktivistái, a homokosok, a fajkeveredés hívei természetese, szívesen látják magukat a TV es moziképernyőkön, mint olyan emberek, akik erkölcsileg fölsőbbrendűek, mint a gójok fiatalabb nemzedékeinek példaképei. Talán azzal is megmutatják tetszésüket, hogy több terméket vásárolnak a Star Trek, True Colors, és más új TV sorozatok hirdetőpartnereitől. De a nőjogi aktivisták, homokosok és kevertfajú párok a lakosságnak csak egy kis részét teszik ki a média mesterei fáradozásai ellenére. Nem lenne gazdaságosabb a többséget megcélozni? Sok olyan közelítően normális fogyasztó van, aki lüktető undort érez, amikor egy TV műsor arról próbálja meggyőzni, hogy ivó, izzadó női katonák vagy rendőrök olyan 'normálisak', mint az olyan védőgátat építő bikák, akik kirohannak, hogy a műsor reklámozója által hirdetett sörfajtát megvásárolják. És biztosan több egészséges nézők van, aki elnyomott undorral szemléli, amikor egy fehér nő megcsókol egy négert a képernyőn, mint olyan avantgard dilis, aki egy ilyen förtelemnek tapsikol. Nem, a megalkuvás nem magyarázza meg a zsidók ártalmasságát. Kétségkívül megalkuvók. De megalkuvásuk túl következetesen romboló. Túl csalhatatlan megérzésük van arra, hogy mi rossz a gójoknak. Lehet-e viselkedésüket egy furcsa idealizmussal megmagyarázni - a közép-kelet piacain és bazárjaiban kifejlődött idealizmussal az utóbbi 5000 évben és természetes számukra, de amely katasztrófára vezet az európai társadalomra és intézményekre? A kommunizmus támogatása a 19. század közepétől annak nemrég bekövetkezett összeomlásáig valóban az elnyomott proletariátus iránti szeretetükből és a szociális és gazdasági igazság iránti vágyukból fakadt, ahogy állítják? Őket elnyomták, mondják, és így természetes szimpátiájuk az elnyomott iránt. El fogják mondani, hogy azért támogatják a nőmozgalmat, a homokosok egyenlőségét, a feketék integrációját életünk minden részébe, mert vallásuk írja ezt elő- A júdaizmus etikája egyenlő emberekből indul ki és azt írja elő, hogy minden embert a jelleme alapján kell megítélni. Kétségkívül voltak naiv, vak idealisták a kommunizmus gój propagandistái között, legalábbis azokban az országokban, akik a kommunizmust nem ismerték a gyakorlatban. A nagy amerikai író, Jack London volt ilyen, és lehet, hogy volt egy pár zsidó marxisták idealista is. De csak olyan valaki, aki nem ismeri a kommunizmust, hiheti el, hogy azok, akik győzelmét Oroszországban vagy a háború után Keleteurópában egyengették, csak a munkások igazságát keresték. A zsidó állítás vizsgálatára, hogy a zsidóknak nagyobb az igazságérzete, mint más fajoknak, csak rá kell néznünk a világnak azokra a részeire, ahol ez az állítólagos érzék a legtisztább formájában lesz valósággá: Izraelben és az Izrael által elfoglalt arab területeken. Kérdezzünk csak meg egy palesztint a zsidó igazságszolgáltatásról! A nőmozgalmat és a homokosságot a júdaizmus természetesen nem javasolja - zsidóknak. Továbbá, az egy faji vallás, amely híveit vérvonaluk alapján határozza meg és alapvetően magasabbrendűnek kiáltja ki őket minden más fajnál. Milyen ellentmondóak a gójoknak prédikált női jogok az ismert zsidó imádsággal: "Köszönöm Uram, hogy nem teremtettél gójnak, rabszolgának vagy nőnek.", amelyet az ortodox hívők naponta elmondanak. A talmudban, a hivatalos zsidó vallási könyvben ezer más utalás is van arra, hogy a zsidó teljesen fölsőbbrendű minden más élőlénynél: "Az eget és földet csak a zsidók kedvéért teremtették." (Vayikra Rabba 36) "A zsidók emberek, de a gójok nem emberek. Ők csak állatok." (Baba Mezia 114) "Jehova a nemzsidót emberi formában teremtette, hogy a zsidót ne állatok szolgálják. Következésképpen a nemzsidó állat emberi formában arra van ítélve, hogy éjjel-nappal a zsidót szolgálja." (Midrash Talpioth 225) Ennyit a zsidó egyenrangúságról. A zsidók szerető gondoskodása az amerikai feketék iránt ugyanolyan csalás, mint a zsidók szeretete az elnyomott proletárok iránt a bolsevik forradalom évfordulója alkalmából. Ami a zsidónak valóságos szándéka, azt egy kivételes zsidó, Baruch Spinoza (mint a renegát Ostrovsky) hozta nyilvánosságra a 17. században: "A héberek szeretete országuk iránt nem csak hazafiság volt hanem alázat is és addig gyakorolták és ápolták azt mindennapi szertartásaikban, amíg, éppúgy mint gyűlöletük minden más nemzet iránt, teljesen perverz nem lett. Egy ilyen mindennapi kárhozat természetesen tartós gyűlöletnek lett a melegágya, amely mélyen beléjük ágyazódott. Mert mindenfajta gyűlöletek közül az a legmélyebb és legszívósabb, amely a legmélyebb alázatból vagy hitből ered és magát kegyesnek adja ki." (Tractatus Theologico-Politicus, Chapter 17) A zsidók szerepe a nemzsidó világban és szándékaiknak rugója sokkal érthetőbb lenne, ha igazat mondanának és tényleg azt mondanák, amit gondolnak. De az egyenesség és kiszámíthatóság megsértené az alapvető szabályt: "Csalással viselj háborút." De a csalás egy magasabb fokán a zsidó következetlenség következetessé lesz. Szinte minden lényeges kérdésben - szociális, kulturális, erkölcsi, vagy bármi más- ahol két álláspont van, mindkét oldalon találunk zsidókat, akik mindkét oldal szóvivői, egy különbséggel. Gondoljuk meg: Mielőtt Mihael Gorbacsov feloszlatta volna a Szovjetúniót és a marxizmus tanainak elismerését, mint csaló, használhatatlan rendszert, a kommunizmus alapvető védelmezői és apparatcsikjai a nyugaton zsidók voltak. És az volt egy csomó antikommunista szóvivő is. A II. vh idején természetesen a kommunisták nem lehettek rosszak a nyugat cenzúrázott médiáiban, mert azt az embert segítettek elpusztítani, akitől a zsidó médiamesterek féltek. Így, amíg a szovjet hentesek hazafiak ezreit kínozták halálra a balti államok rendőrségeinek pincéiben és a lengyel hadvezetőséget Katyn erdeiben gyilkolták meg, zsidó kommunisták ellopták az amerikai atombomba terveit és teszteredményeit és szovjetunióbeli kollégáiknak küldték el őket. A háború végetértével a fehér amerikaiak észrevették, hogy az a kommunista szörnyeteg, amelyet Keleteurópára uszítottak, őket is felfalhatja, ideje volt, hogy a zsidók bebiztosítsák, hogy fogadásuk a nyerők között lesz: A média elkezdett 'felelős' antikommunistákat idézni (A 'felelősök' azok voltak, akik nem említették, hogy zsidó rendszer ellen emelnek szót). Amíg a zsidó atomkémek, Julius és Ethel Rosenberg emléke túl friss volt és a zsidó kommunistaszimpatizánst, Robert Oppenheimert kigyomlálták Amerika atomkutatási programjából, a zsidó tudós, Edward Teller lett az antikommunista szóvivője, akik erős,atomfegyverekkel bíró Amerikát akartak, amelyik ellent tud állni a Szovjetúniónak. Három évtizeddel később, miután zsidók segítették a kommunista Vietkong kommunistáit a Vietnami háború során, zsidók gyülekeztek a neokonzervatív mozgalomban, és azt javasolták, hogy erősítsék Amerikát, hogy megvédje Izrael érdekeit a középkeleten a Szovjetúnió arab barátaival szemben. Ezek gyakran ugyanazok a zsidók voltak, akik a vörösöknek tapsoltak egy vagy két évvel azelőtt. Ez tényleg összezavarta a gójokat. Vegyük figyelembe: Ha tojásfejűek gangja összegyűlik, hogy egy UKW rádióállomást támogasson, mint az európai kultúra egyetlen hordozóját az Afrikai rap és rock ritmusok tengerében vagy az evangelisták remegő hangja mellett, akkor biztosan lesz egy pár zsidó közöttük. És ha a helyi rádió meginterjúvolja őket, akkor biztos, hogy egy zsidó a válaszolók között lesz. Ez segít abban, hogy ne terjedjenek el gyanús hírek arról, hogy ki is áll a mocsokzenét sugárzó rádióállomások mögött. Vegyük figyelembe: Mint már többször megmutattuk ebben az újságban, a 'politikailag helyes' fogalom amely Amerika középiskoláit és egyetemeit megfertőzte, az teljes mértékben zsidó gondolat. Ahogy szintén többször megmutattuk ebben az újságban, sokan azok közül, akik a 'politikailag helyes' irányzat ellen lépnek fel, szintén zsidók (legalábbis egyikük, aki a média szerint a tudományos szabadság szószólója). Ez nemcsak azt biztosítja, hogy a 'politikailag helyes'-ség szószólóit nem fogják fölismerni és kritizálni, mint zsidókat, akik egyetemeinket gúzsba kötik, hanem abban is, hogy megelőzi azt, hogy a dolgok túlságosan elmozduljanak a tudományos szabadság irányába. Vegyük figyelembe: Amíg a zsidó Howard Metzenbaum az US. parlamentben és Charles Schumer zsidó az US képviselőházban azon fáradoznak, hogy megnyirbálják az amerikaiak fegyverviselési jogát az önvédelemre, és a zsidó média őket ebben félreérthetetlenül és harcosan támogatja, Egy kis fegyverpárti zsidó csoport Milwaukee-ben magát zsidóknak a fegyverviselési jog megtartására nevezi (JFPO) és nagyobb figyelmet kap, mint ezt tagjai száma igazolná. Ez emberek egy csoportja, aki ezt kiáltja a világnak: "Hé, nézzetek ide. Én zsidó vagyok és a fegyverviselés érdekében emelek szót." Ha egy ilyen szóvivőt idéznek a médiák, ami elég gyakori ahhoz, hogy azt a benyomást keltse, hogy ez a szervezet a fegyverviselési jogért harcoló nemzeti fegyveregyesülettel egyenlő nagyságú, henceg zsidóságával. Nem kell ahhoz zseninek lenni, hogy minden vitában jó stratégia az ellenfél ellenőrzése. Így jól ki lehet mutatni, hogy kik a jó és kik a rossz fiúk, akik harcolnak, és mi mindig abban a helyzetben vagyunk, hogy az egyik irányba csak addig menjünk, ameddig akarunk. Így megelőzzük egy tényleges ellenzék létrejöttét, de bolondítjuk a gójokat és megelőzünk minden kritikát szerepünket illetőleg. Csalással viselj háborút. A csalást mesterien vitelezik ki. Elegendő arra, hogy a legtöbb ember állandóan be legyen csapva. csak a részletek gondos tanulmányozása, sok szociális jelenség részletei, amelyben zsidók szerepet játszottak, fedi föl a hazugságok és trükkök fátylát, hogy megláthassuk a világos tényeket. A tények ezek: A zsidók bejönnek egy homogén társadalomba- és olyan volt Amerika a 20. század elejéig- mint külföldiek, mint idegenek. A társadalom gyakorlatilag be van csukva előttük. Nem tudnak intézményeibe könnyen behatolni. Nem tudnak irányításába beleszólni. Ha megpróbálják, észreveszik őket, gyanakodnak rájuk és ellenállnak nekik. És ők állandóan megpróbálják. Ennek nyilvánvalóan nem tudnak ellenállni. Hogy útjukat egyengessék, hogy lehetőségük legyen az irányításra, szét kell törniük a társadalom szerkezetét, korrumpálni intézményeit, szolidaritását aláaknázni, azonosságtudatát gyöngíteni, hagyományait kiirtani,egységességét széttörni. Így elkerülhetetlenül a demokrácia, az engedékenység , a puhaság és a fegyelmezetlenség hívei lesznek. A kozmopolitizmus, az egyenlősdi és a multikulturalizmus javaslói lesznek. A patriotizmus ellenségei lesznek (kivéve amikor arra ösztönzik házigazdáikat, hogy Izrael érdekében harcoljanak). Állandóan változás, változás, változás érdekében agitálnak, és ezt haladásnak nevezik. És mindegy, hogy valamiért vagy valami ellen vannak, néhányuk a másik oldalon lesz: Ha a homokosok elismeréséért harcolnak, néhány zsidó újságíró a hagyományos erkölcs romlását fogja fájlalni és a nemi szerepek felcsererélésének a következményeitől fog óvni minket. Ha céljuk az egyetemek és intézmények semlegesítése abból a célból, hogy népünk történelmi, szellemi és kulturális hagyományait más vezető nemzedék kezébe tegye, és ugyanakkor Vörösgárda brigádokat szerveznek, hogy a politikai helyességet kikényszerítsék, egy csoportjuk hagyományok és a szabad véleménnyilvánítás érdekében fogja a dobokat ütni. Ha lázasan dolgoznak a fehér amerikaiak lefegyverzésén, hogy megelőzzék azok forradalmát, néha a fegyvertulajdonért síkraszálló zsidóktól hoznak ellenérveket. Mit bizonyít mindez? A szó legszorosabb értelmében semmit. Ez csak valahogy meggyőző. Ha valakit megfigyelünk, aki ötszázszor dob fel egy forintot és az mindig fej lesz, amikor leesik, nem lehetsz száz százalékig biztos abban, hogy a forintnak mindkét oldalán fej van. De legalábbis gyanús, hogy valaki meghamisította azt a forintot. Ha a történelem oldalait tanulmányozzuk és azt figyeljük meg, hogy minden fontos ügy, ahol zsidók is szerepet játszottak, rosszul sült el számunkra, pedig néhány zsidó a mi oldalunkon volt abban az ügyben, nem biztos, hogy a dologban csalás van. De gyaníthatjuk, hogy a zsidók követték ősi törvényüket, és csalással viseltek háborút ellenünk. (Ez a cikk eredetileg a NATIONAL VANGUARD Magazine, PO Box 330, Hillsboro WV 24946 USA.-ban jelent meg. Fax # 304-653-4690 $1 a teljes katalógus ára.)